Kürti Emese

Andreas Fogarasi korábban Madridban bemutatott új művével olyan témához nyúlt, amely valóban a hatvanas évek magyarországi kulturális szférájának egyik jellegzetesen metaforikus momentuma lehet. Ebben a momentumban találkozott össze a szívesen trükköző Kádár-kori kultúrpolitika spekulatív hivatalossága, a zászlóként körbehordozott, legitimációra használt modernista művész, a perifériára szorított, ám politikailag hozzá közel álló neoavantgárd Másik, valamint a teljes underground közeg, amely jelenlétével végigasszisztálta az egész komédiát.

1956 októberében a Magyar Írószövetség segélyakciót kezdeményezett a forradalom özvegyeinek és árváinak javára. A város különböző pontjain elhelyezett ládákat és a bennük gyűjtött pénzt nem őrizte senki, és hogy ez biztosan így legyen, a legenda szerint Erdély Miklós autóval járta az utcákat, hogy elkergesse a buzgó őrzőket.

2009-ben a Kogart megvásárolta a két évvel korábban elhunyt Csernus Tibor festőművész hagyatékát mint "élő műtermet", és szögesdróttal övezett Andrássy úti palotájában helyezte el.

A Fidesz propagandaintézményévé lefokozott Magyar Nemzeti Galéria számára nincs lejjebb.

A Kis Varsó (Gálik András és Havas Bálint) jó néhány évvel ezelőtt beleeresztette körmét az emlékműszobrászat problematikájába, és azóta nem engedte el.

A nemzetközi hírű huszadik századi emigráns magyar fényképészek közül eddig talán csak André Kertésznek nem volt nagy retrospektív kiállítása Budapesten. A mulasztás azért nem különösen föltűnő, mert a fotográfia fölértékelődése csak az utóbbi tíz-tizenöt évben indult meg Magyarországon, és kapcsolódott össze a múzeumok látogatószámot növelő politikájával. A költségvetés megkurtítása valahogy mindig fotókiállítást eredményez, ami persze egyáltalán nem baj.

Kántor István Monty Cantsin? Amen! két helyen állít ki Székesfehérváron: a Szent István Király Múzeumban, illetve az Új Magyar Képtár termeiben. Utóbbiban inkább berendezkedett, a hátrahőkölésig telezsúfolta az archívum és az Ecseri piac közötti félúton elhelyezhető tárgyegyüttesével a szobákat, amelyek hangsúlyosan szobákként és kevésbé kiállítóterekként működnek. Ehhez képest minimalista a "főépület" öt videóval betöltött nagyterme, ahol a vérrel fröccsentett fal "védjegye" teremti meg a kapcsolatot a vérszobával, a Vérfürdő-ciklussal és a véres kémcsövekkel. Nincs ugyan preferált útvonal, de én utólag mégis a videóteremben kezdenék, mert van ott egy film, amely nem a botrányokozó, hanem az emigráns Kántorról szól, aki a kommunista rendszerrel inkompatibilis, de benne és általa szocializált kritikus művész típusát képviseli, azokat a privát vagy politikai ellenállókat, akik a hetvenes évek elején-közepén tömegével hagyták el Magyarországot, hogy aztán az itt maradók kánonjából realisztikusan kiessenek. Másrészt a kiállítás azt foglalja össze, hogy annak a brutális és abszurd bürokratikus rendszernek a fogkiverős, demoralizáló mechanizmusai hogyan simulnak bele ennek a rendszernek az agresszív, merkantilista, fasizálódó karakterébe. Kántor nem lát különbséget. Talán mert nincs is.

Hogy mire készül Gulyás Gábor a Műcsarnokban, arra mindenki kíváncsi volt, beleértve azokat, akik legszívesebben be sem tették volna oda a lábukat, legalább még egy ideig. Aztán az új igazgató kitalálta a Bizottság-kiállítást, amelyre még az is elmegy, aki még sosem hallott Gulyásról, és egyáltalán nem sértődik meg azon, hogy a demokratikus nyilvánosságból korábban többet igénylő zenekar őnélküle, zártkörű megnyitón ünnepelt a jobboldali kormány államtitkárával. Aki érez némi feszítő ambivalenciát magában, de odamegy a Bizottság kedvéért, olyasféle növekvő zavart és ellentmondásosságot tapasztal, ami már szinte meghaladja az intézményvezető hatáskörét, rosszabb esetben kompetenciáját. Ezt az ambiciózus kiállítást ugyanis leginkább nem sikerült megrendezni, noha tömve vannak a termek festménnyel, dokumentumfilmmel, fotóval és installációval, olykor izgalmas kiállításrendezői ötletekkel, de az egyes szegmensek aránytalansága és kiegyensúlyozatlansága, néhol irrelevanciája miatt mégis darabjaira hullik szét az egész.

Hirtelen halálával a művészettörténet-írás ismét elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy még elsődleges források alapján, a művész részvételével, az általa nyújtott szükségszerű korrekciók segédletével állítsa össze a róla szóló monográfiát, katalógust. A megkésettséget jól illusztrálja, hogy egy fiatal művészettörténész (Fehér Dávid) épp hogy elkezdte volna ezt a munkát, de már nem tudta Attalai életében befejezni. Ezt a lehetetlen állapotot az a tény illusztrálja legszemléletesebben, hogy műveinek gyűjteményét nem valamely művészettörténész állította össze, hanem St.Auby Tamás - épp a hiánypótlás szándékával megvalósított - multimediális archívuma, a Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeum (HI2M) tartalmazza. A HI2M azonban a hatvanas-hetvenes évek progresszív művészetének a vetített gyűjteménye, így már az időkorlát miatt sem lehet teljes egy egész életmű vonatkozásában, még ha egyedülálló módon meg is teremti Attalai tevékenységének kortársi kontextusát.