Kiállítás

Szemérmes performansz

Andreas Fogarasi: Vasarely Go Home!

  • Kürti Emese
  • 2012. április 8.

Képzőművészet

Andreas Fogarasi korábban Madridban bemutatott új művével olyan témához nyúlt, amely valóban a hatvanas évek magyarországi kulturális szférájának egyik jellegzetesen metaforikus momentuma lehet. Ebben a momentumban találkozott össze a szívesen trükköző Kádár-kori kultúrpolitika spekulatív hivatalossága, a zászlóként körbehordozott, legitimációra használt modernista művész, a perifériára szorított, ám politikailag hozzá közel álló neoavantgárd Másik, valamint a teljes underground közeg, amely jelenlétével végigasszisztálta az egész komédiát.

Hogy nevesítsem a szereplőket: Victor Vasarely 1969-es műcsarnoki kiállításán Major János egy kis táblácskát hordott körbe szemérmesen, és amikor tudta, hogy értő cinkosra talál, elé tartotta a Vasarely Go Home! feliratot. A kontextus és a tiltakozás módja együttesen összesűríti az ambivalens korszak amúgy is nehéz levegőjét, amelyet ma már egyre nehezebb rekonstruálni.

1969. október 18-án, körülbelül egy év késéssel megnyílt Budapesten Victor Vasarely kiállítása. A késés oka, hogy Vasarely, az op art nevű dekoratív művészeti tendencia föltalálója, valamint a francia kommunista párt tagja írásban tiltakozott a csehszlovákiai intervenció ellen. A magyarországi kultúrpolitika, amely akkor már hosszú ideje az absztrakciót tekintette a legellenségesebb kulturális formának, de kevésbé közismerten a kisebb körben gyakorolt happeninget üldözte, az 1968-at közvetlenül megelőző időszakban saját nyitottságát igyekezett - elsősorban a Nyugat felé - demonstrálni. Ehhez jó eszköznek tűnt a baloldali, nemzetközileg ismert művész műcsarnoki importálása, akárcsak a hasonló adottságokkal rendelkező, szintén elszármazott Amerigo Tot szobrainak bemutatása ugyanott. Vasarelynek azonban voltak feltételei, nevezetesen, hogy akkor rendezi meg a kiállítását a Műcsarnokban, ha Párizsban kiállítást rendezhet azoknak a művészeknek, akiket ő maga választ ki. Az epizódot Keserü Ilona idézi föl Fogarasi vele készített interjújában, hozzátéve, hogy az ígéretet megkapta ugyan, de azt kevéssé meglepő módon nem tartották be.

Vasarelynek valóban voltak afféle kulturális nagyköveti ambíciói: Kassák Lajos 1961-es párizsi - a Denise René galériában megrendezett - kiállítását saját magát sem háttérbe szorítva segítette. A galéria által kiadott közös kiadvány révén Vasarely fölépíthette a kontinuitás mítoszát, és kivehette részét az avantgárd még élő legendájának rá hulló dicsfényéből. Kassák iránti elkötelezettségének ugyanakkor legalább két oka lehetett: az egyik az absztrakció Magyarországon mellőzött ikonikus alakjának támogatása, a másik pedig még a Bortnyik-műhely (ahol két évig folytatott grafikai és világnézeti tanulmányokat) politikai szellemiségéből következően a baloldali művész- és politikai körökhöz való tartozás. A Vasarely-kiállítás pikantériája épp ide vezethető vissza: miközben a magyarországi politikai és kulturális baloldali "ellenzék" a leggyöngébb rendszerkritikai akciókat is csak retorziók árán kockáztathatta meg, Vasarely baloldalisága autentikusnak és kompatibilisnek minősült a kultúrkormányzat számára. Disszonanciát - ahogyan St.Auby Tamás észrevette - csupán Major János érzett (legalábbis csak ő jutott el a félénk demonstrációig), aki nem kizárólag művészeti ellenérzésből küldte vissza Vasarelyt oda, ahonnan jött, hanem mint a nyilasok üldözöttjének, majd antiszemitizmussal vádolt ellenzéki baloldalinak egészen nyilvánvalóan politikai kifogásai is voltak.

A történetet kilenc kortárssal készített, néhány perces önálló interjúban próbálja összefoglalni Andreas Fogarasi. Az említettek mellett megszólal Perneczky Géza, aki 1983-ban szamizdatban először írt Major akciójáról, Bereczky Loránd, a Nemzeti Galéria volt főigazgatója, aki akkoriban a Kulturális Kapcsolatok Intézetében a hivatalos oldalt képviselte, valamint Beke László, Maurer Dóra, Bak Imre, Pauer Gyula és Passuth Krisztina. Az interjúkból nemcsak Major szerény, ám rendkívül szellemes, igazán meggyötört alakja emelkedik ki, hanem a neoavantgárd akkori fiatal művészeinek és antiművészeinek Vasarelyvel és az op arttal szembeni ellenérzése is. Ahogy Pauer fogalmaz, Victor Vasarelyt afféle "kapitalista konjunktúralovagnak" érzékelték, aki perfekcionálta a művészet fogalmát a totális látvány irányába, a vibráló, érzéki marhaság irányába - de ezt már St.Auby mondja.

A márványparavánokon és a Trafó Galéria oldalfalain elszórt fotók tanúsága szerint a kultúrreprezentánsokkal bőven meghintett tömegben ide-oda sodródó Major János gesztusa (amelyről viszont épp az akció jellege miatt nem készült felvétel) egyszerre szólt a cselekvési lehetőség korlátozottságáról és az akcionizmusnak annak a finom, érzékeny verziójáról, amely szándékoltan nem akar nyers és erőszakos lenni. Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy 1968 után járunk, amikor az elmélet területén, így a kritikai marxizmusban, a képzőművészet közegében és az egyéni élet szintjén egyaránt a visszahúzódás és a vereséggel járó lemondás uralkodott el, mert még a rendszer megreformálásának a hite is szétoszlott. Major Jánosé ezért nem tüntetőtábla-erdő, hanem egy szolid kis táblácska a második nyilvánosság számára, azoknak, akik a baráti kapcsolat és a művészetről való hasonló gondolkodás szűrőjén átjutottak, sőt, vélhetőleg nem beszervezett ügynökei a hivatalos szervezőgárdának. Ha elkapta a bizalmi pillantást, a táblát visszatette a zsebébe. Igen, talán félt is egy kicsit.

Trafó Galéria, nyitva április 29-ig

Neked ajánljuk