Hogy mire készül Gulyás Gábor a Műcsarnokban, arra mindenki kíváncsi volt, beleértve azokat, akik legszívesebben be sem tették volna oda a lábukat, legalább még egy ideig. Aztán az új igazgató kitalálta a Bizottság-kiállítást, amelyre még az is elmegy, aki még sosem hallott Gulyásról, és egyáltalán nem sértődik meg azon, hogy a demokratikus nyilvánosságból korábban többet igénylő zenekar őnélküle, zártkörű megnyitón ünnepelt a jobboldali kormány államtitkárával. Aki érez némi feszítő ambivalenciát magában, de odamegy a Bizottság kedvéért, olyasféle növekvő zavart és ellentmondásosságot tapasztal, ami már szinte meghaladja az intézményvezető hatáskörét, rosszabb esetben kompetenciáját. Ezt az ambiciózus kiállítást ugyanis leginkább nem sikerült megrendezni, noha tömve vannak a termek festménnyel, dokumentumfilmmel, fotóval és installációval, olykor izgalmas kiállításrendezői ötletekkel, de az egyes szegmensek aránytalansága és kiegyensúlyozatlansága, néhol irrelevanciája miatt mégis darabjaira hullik szét az egész.
A probléma valószínűleg abból fakad, hogy a két kurátor, Gulyás és Készman József Bizottság helyett inkább Vajda Lajos stúdiós kiállítást rendezett, noha előbbi lett volna a célja. Csakhogy 2002-ben már volt nagy évfordulós kiállítása a VLS-nek a Műcsarnokban, úgy tenni tehát, mintha az illegális underground művészet most nyert volna bebocsátást a kanonizáció kormánysegédlettel megszentelt terébe, alapvető tévedés, másrészt már akkor is több őszinteséget kívánt volna. A kérdés tehát az: miért nem sikerült Gulyáséknak úgy koncentrálniuk a Bizottság történetére, hogy valóban kiderüljön, mit jelentett a nyolcvanas évek elején-közepén (mert nem mindegy) az abnormalitás hatósági vádjától végigkísért zenekar a közönsége, a vele párhuzamosan működő ellenkulturális csoportok és a tűrő-támogató kultúrpolitika számára. Amíg csak képekről van szó, a rutin megoldja a szögelést, de a legérdekesebb szakasznál már teljes a tanácstalanság, és a fölkutatott forrásokat mintha vasvillával hordták volna össze; az egyéni tudat kombinatorikus képességére és installációs látványelemekre bízták a megspórolt kutatómunka miatt keletkezett hiány betöltését.
Pedig a legelső terem a középen álló Wahorn-féle emlékművel, melyen legfölül a zenekar tagjai láthatók akció közben, alul pedig körbefutó elefántok idegesítik az úszkáló aranyhalakat, a hátsó falon az Utolsó vacsora ikonográfiáját adaptáló fölnagyított Bizottság-fotóval, az egész termet beborító műfűvel és a falba beépített videobokszokkal, tehát mindez még a legkreatívabb (pozitív) antiprofesszionalizmus báját hordozza. Azon nem nagyon érdemes idegeskedni, hogy a Nagy Feróval, Somával, Bárdos Deák Ágival, Lugosi Lugo Lászlóval és másokkal készült interjúk az értelmezhetőség határáig átzajolják egymást. Az egész valahogy mégis adekvát és rendben lévő. A következő teremben a hanglemezekből épített, bejárható installáció a Komár László-, Cseh Tamás-, Neoton- stb. lemezekkel még mindig nagyon az, mert egyszerre képez kontextust és kontrasztot a Bizottság pszichedelikus-szürreális, a konkrét zenét a punkkal ötvöző érzéki - fizikai és zenei - vonaglásához.
Ami már a képzőművészeti környezet illusztrálását illeti, ott a túlzásba vitt esetlegesség az úr. Érthetetlen, hogy milyen szempontok alapján válogatták a műveket - leginkább Erdély Miklós és Altorjai Sándor kívánkozik ki innen -, noha nyilvánvalóan helyesen érzékelték, hogy a kontextus megteremtése nélkül értelmezhetetlen az egész VLS-Bizottság-jelenség. Nem valamiféle merev periodizáció követését ajánlanám a kurátoroknak, de az évtized ürességig fokozott homogenizációja az eredeti szándékkal ellentétesen hat, és az egy évtizeden belül is egymást alig elviselő festmények kínos feszengése egyszerűen kikergeti az embert a teremből, bele a feLugossy, Wahorn és ef. Zámbó minitárlatba. Itt azt a következetes elvet alkalmazták, hogy falakra elkülönítették az egyes művészekhez tartozó festményeket, de az időre megint csak nem voltak tekintettel: kényelmesen belefértek a Bizottság-periódust (1980-85) követő művek is a válogatásba. A kiállítás jelentős hányadát aztán a három művész legújabb kori művei teszik ki, ami végképp föllazítja a koncepciót (mégiscsak a zenekar történetére kellene fókuszálni), ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi, hogy a nagy dobás a közös zenélés volt, a képzőművészet ehhez csak háttér.
A Bizottság története persze szorosan kötődik a Vajda Lajos Stúdióéhoz: az autodidakta művészek között már kialakult barátságot és együttműködést, amely a szentendrei szabadtéri kiállítások szervezésében öltött formát, a hatóság paranoiája kezdetben több hónapos vizsgálati fogsággal honorálta, később azonban a korszakban szokásos jutalmazó ellenőrzés révén egy pincével ajándékozta meg. Kölcsönös kompromisszum volt ez, mindkét fél tudomásul vette a játékszabályokat: ef. Zámbóék a megnyitókra berobogó rendőröknek magyarázhatták a szürrealizmust, ők pedig nyugodtan alhattak, mert minden olyan transzparenssé vált. Ebben a pincében kezdtek zenélni, egészen addig, amíg rá nem találtak arra a névre, amelyet a Beatrice előzenekaraként végül 25 ezer ember jegyzett meg. A Bizottság, ahogy a Műcsarnok apszisában ügyetlenül installált színpadi elemekből, videofelvételekből, végtelen mennyiségű asztalra borított fotóból valahogy mégiscsak kiderül, a kialakuló popkultúra fölszabadító jelensége volt, nem kizárólagos, de sokak számára óriási tudati élmény, elsősorban feLugossy minden kétségen fölül álló produkciójának és Kokó sikolyainak köszönhetően.
A második nyilvánvaló kompromisszumra akkor került sor, amikor a Hanglemezkiadó Vállalat rászánta magát a Bizottság lemezének megjelentetésére, a feltétel azonban a név elé biggyesztett két betű volt: A. E. Olyan szimptomatikus apróság ez, amely tökéletesen kifejezi a cenzúrára és öncenzúrára ösztönző korszak morálját, abban az értelemben, ahogy vonatkozó alapkönyvében (A cenzúra esztétikája) Haraszti Miklós megírta. Ez a kiállítás a szabadságról szól - írja Gulyás Gábor a bevezetőjében. Pontosítanék: ez a kiállítás a szabadság relativitásáról szól. Arról, hogy meddig tart az a kompromisszumos határ, amíg még ellenzékinek nevezhető valamely művészi gesztus, mi fogadható el a hatalomtól a működésért és a viszonylagos békén hagyásért cserébe, és hogy a cenzúra helyét mikor veszi át az önkorlátozás mechanizmusa. Az már csak pikantéria, hogy ezt épp Gulyás Gábornak kellett volna végiggondolnia.
Műcsarnok, november 13-ig
