A pénz őrizetlensége akkor a kivételes erkölcsi pillanat egyértelműségét jelentette, az 56-os forradalom ambivalenciától mentes átélését, amelyből a későbbiekben művészeti akciónak nyilvánított Őrizetlen pénz az utcán, a közösségi művészet ősformája spontánul megvalósult.
Sugár János mint Erdély Miklós hajdani tanítványa, az Őrizetlen pénz plakátjainak feliratát idézve szövegében ("Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így őrizzük meg az emlékét"), szintén egy közösségi műformát valósított volna meg a Kiscelli Múzeum templomterében, Tűz a múzeumban címmel. Az eredeti gondolat Vigh Tamás szobrászművésztől származik, aki a Kossuth téren pislákoló gázláng helyett tűzrakást képzelt a térre, amelyet az Országházból kijövő két ember táplálna mindennap. A tűz az emlékezés és a szolidaritás metaforájaként az 56-os forradalom történetének antiheroikus, eleven emlékműve lett volna, és kizárólag az őrzők gondossága tartotta volna fönn.
A Tűz a múzeumban projekt céljaiban ennél szándékoltan kontúrozatlanabb és általánosabb volt: Sugár terve szerint a tizenöt méteres belmagasságú templomtérben több héten keresztül égő tűz az együttlét, a szolidaritás, a közös cselekvés közegét teremtette volna meg, mindazt, amit a művész régóta hiányol a művészeti színtérből. Az őrzést önkéntesek vállalták, hozzávetőlegesen 170 ember éjjel-nappal, akik a szokatlan folyamatművet a baráti beszélgetések, felolvasások, papírégetés, netán a szalonnasütés rítuselemeiből rakták volna össze. Azért csak volna, mert bár az intézmény igazgatója megadta a támogatását, minden szükséges tűzoltósági engedélyt beszereztek, elkészült a koromfogó háló terve, zajlott a szervezőmunka az egyetemi hallgatók részvételével, a belső tűzoltósági engedélyt végül mégsem sikerült megkapniuk. A Tűz a múzeumban így megmaradt ideának és metaforának, kivitelezetlenségében is nagy formátumú, az intézményi falakon és korlátokon túlmutató tervnek, amelyhez egy analógiát tudnék felidézni: St.Auby Tamásnak az 1993-as, a várost a vakok javára sötétbe borító Szép sötétségkezdeményezését.
A múzeumban tehát nem égett a tűz, de aki megérkezett a kiállítás megnyitójára, az messziről érezhette a füstöt, amely a kapukon kívüli tűzrakásból szállt föl. A diákok megrakták és őrizték a maguk szolidaritástüzét, ilyenformán, az intézményen kívüliség hangsúlyával, csöndes kritikával mégis megvalósították a maguk mikroközösségi élményét. A templomtérbe pedig szintén az 56-os gondolatkörhöz kapcsolódó egyetlen nagyméretű objektum, A csőcselék emlékműve került.
A cím az Auschwitz-túlélő, kommunista, a Tűzoltó utcai ellenállók vezetőjeként ismert Angyal István kivégzés előtti búcsúüzenetéből származik: "...Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a 'hálás utókor' önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt: ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emlékműve, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos!" Angyal István, Eörsi István és Fejes Endre barátja mint kommunista ellenálló, Kádár kritikusa nem lehetett elég ellenzéki ahhoz, hogy a rendszerváltást követően hőst faragjon belőle az antikommunista köztudat. De ennek inkább örüljünk! Szavaiból azonban keletkezett egy óriási, ormótlan kődarab, esetlen és színtelen, mint egy ügyetlenül megformázott hatalmas gombóc, amely visszautasít minden formalista esztétikai igényt, minden egyértelműsítő történeti magyarázatot, és amelyről visszapattan az emlékműszobrászat terminológiájának minden hamis szava. Semmi mást nem akar a jelenléten kívül. A fölülről megvilágított főhajóban, a rusztikus téglapillérek közében áll természetétől idegen módon teátrálisan és puhán, a Blaha Lujza tér környékének kinyomtatott térképén, ahol voltaképpen, a valóságban állnia kellene.
Sugár János a művet arra a helyre tervezte, ahol 1956. október 24-én a csőcselék által ledöntött Sztálin-szobor feje gurult. A hatalmas testet három kilométeren át vonszolták, majd a hajdani Lenin körút és a Rákóczi út kereszteződésénél, a Blaha Lujza téren darabolták föl, nem messze a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek a székházától, ahol a feliratot A Népre változtatták. A művész rajzán a nagy kerek kő az aluljáróban álló föld alatti talapzatra nehezedik, az emlékezés helye tehát csak innen közelíthető meg és valósulhat meg. Olyan megkerülhetetlen emlékmű lenne, amelyet történelmi súlya és fizikai dominanciája, egyszerűsége és antiheroizmusa tenne jelenvalóvá a város természetes, mindennapos működésében. Sugár műve egyszerre teljesíti Angyal István mindkét kérését: felállítja a nagy, rusztikus követ, tehát megjelöli az emlékezés autentikus helyét, nem annyira a historizáló emlékezetpolitika, mint a közvetlen, privát emlékőrzés számára, ugyanakkor kerüli a formalizáló nyelvet, amely a hivatalos állami megrendelésekre készült szobrászat sajátja.
A mű végső helye tehát a Blaha Lujza téren lenne, de még mielőtt a megvalósulatlan tűz helyébe, Kiscellbe került volna, egy stuttgarti kiállításon állították fel. Szállítója gondosan és önkéntesen őrizte a megnyitóig, hogy az lehessen, ami: a csőcselék emlékműve.
Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum, Bp. III., Kiscelli u. 108., nyitva március 18-ig
