Kiállítás

A Nemzeti Galéria elesett

Hősök, királyok, szentek - A magyar történelem képei és emlékei

  • Kürti Emese
  • 2012.01.19 19:00

Képzőművészet

A Fidesz propagandaintézményévé lefokozott Magyar Nemzeti Galéria számára nincs lejjebb.

A megszűnés ("beolvasztás") küszöbén álló intézmény ma már csak egy öröklött név és néhány munkatárs, akiknek volt történelmi szerencséjük végigkövetni a magyar képzőművészet legnagyobb közgyűjteményének elhúzódó válságát, amely végül a művészet politikai célú kisajátításával és a függetlensége ellen irányuló brutális támadással ért véget. Ennek fizikai megvalósulása egy fölülről irányított, reprezentációs szándékú kiállítás a XIX. századi historizáló festészet tablóiból (a galéria művészettörténészeinek rendezésében), és egy másik, vizuális objektumokból álló halmaz, Kerényi Imre önjelölt kurátor megrendelésében és válogatásában.

 


Fotó: Narancs

 

Hősök, királyok, szentek − A magyar történelem képei és emlékei cím jó iránymutatás ahhoz, hogy a köztársaság megszüntetését ünneplő kormányzat hol talál követendő példát. Ahogy a Magyar Nemzeti Galéria honlapján társrendezőként feltüntetett Munkácsy Mihály Alapítvány fogalmaz: "A magyar nemzetnek napjainkban jobban, mint valaha, hősökre van szüksége." Ha valaki nem ismerné, az alapítvány mint közhasznú szervezet a Munkácsy-gyűjtő Pákh Imre elnökletével a Budavári Palota B épületében, tehát a Nemzeti Galériában székel, kuratóriumának elnöke L. Simon László, a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke, tagjai között van dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, kormánybiztos, dr. Bölcskei Gusztáv református püspök, dr. Pálinkás József, az MTA elnöke, Spányi Antal és dr. Kiss Rigó László katolikus püspökök, Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria korábbi főigazgatója, dr. Schmittné Makray Katalin, valamint Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház főigazgatója is. Mint állítják, "a Munkácsy Mihály nevével fémjelzett szervezetben óriási, kiaknázásra váró értékek és lehetőségek vannak, amelyeknek keretében komoly, nagy érdeklődésre számot tartó események rendezését is tervezzük". A probléma gyökere szerintük, hogy "Magyarországon a jelenleg fennálló, a kultúrával és a tudománnyal foglalkozó intézményeket a korábbi ún. szocialista rendszer hozta létre és működtette, és amelyek húsz évvel a rendszerváltás után mind a mai napig hűen és kitartóan baloldaliak". Mivel az ilyen "alakulatok" (sic!) hitelüket vesztették az emberek szemében, "a nemzeti oldalnak a magyar kulturális tőke ésszerű felhasználásával meg kell alkotnia saját tudományos és kulturális bázisát".

A Munkácsy Alapítvány tehát a Magyar Nemzeti Galéria nevű közintézményben a konzervatív oldal szellemi hátországát kívánja megteremteni és támogatni, amivel a tervek szerint a jobboldal lényegi deficitjét szüntetnék meg, párhuzamosan a kultúrkormányzat ugyanerre a célra irányuló törekvéseivel - lásd az NKA pályázati rendszerének és kuratóriumi tagságának az újdonságait, vagy az egyetemi struktúrák átalakítását. Nem véletlen, hogy a jobboldal épp a XIX. századi festészetben, Munkácsynál, Benczúrnál, Lotznál, a müncheni akadémizmus követőinél keres és talál örökös legitimációs bázist, hiszen ez tűnik kanonizált, sikeres kulturális mintának, szemben a számára ismeretlen, idegen(szívű), globális-kozmopolita, "baloldali" kortárs művészettel. Nem lévén saját kortársi vizuális kultúrája, a konzervatív kultúrpolitikának (és követőinek) korábbi reprezentációs rendszerek elavult művészeti formanyelvéhez kell visszafordulnia, ha valamiféleképp művészettel kívánja összefüggésbe hozni magát.

A kiállítás kurátora, Bellák Gábor Benczúr-szakértő ebbéli szerepében megengedett magának némi iróniát, a sajtónak nyilatkozva ugyanis megjegyezte, hogy "a fiatal generációnak talán régimódi" ez a kiállítás, viszont mennyire átélhető. Utóbbit talán irónia nélkül mondta, és igaza van: az átélhetőségnek kulcsszerep jut abban az önazonossági folyamatban, amelyet a narrativitás eszközeivel hozott létre a XIX. századi elbeszélő festészet a nemzeti kultúra megteremtése érdekében. A történeti festészetnek ez a funkciója a nemzeti/nacionalista érzület kialakításában semmit sem változik a hagyományra épülő szemlélet kulturális linearitásának köszönhetően, hanem a szentkép és a hívő viszonyára emlékeztető módon, az oktatás és a beleérzés eszközeivel hat. A Nemzeti Galériában a hit megerősítése zajlik a művészet ártatlannak látszó módszereivel, melynek során a Fidesztől egyre nagyobb számban eltántorodó hívők az esztétikai tapasztalat és a nemzeti összetartozás egymást fokozó hevületében visszaterelhetők a zászló alá, a táborba. Az olvasás és a szövegértés, sőt a műalkotás előtti idők manipulációs szándékú mágiája zajlik, saját készlet (csúfos kísérletének kudarcos példái a földszinti kiállítótérben) híján aktualizált, a jelenben modoros, hamis, patetikus és őszintétlen politikai festészettel.

Hogy nemzeti értelemben meny-nyire zártkörű esemény ez a kiállítás, jól jelzi, hogy a kupolatérben elhelyezett nagyméretű szöveges pannón csak magyarul foglalják össze a magyar történelem sorsfordulóit és sorsfordító eseményeit, antinacionalista módon fittyet hányva a kuruc-labanc dichotómiára. A kiállításon, "amely a 2012. január 2-án életbe lépő Alaptörvényt köszönti", jó néhány festményt csak odébb kellett helyezni a szomszédos teremből, illetve áthelyezni a másik falra, hogy Zrínyi Ilona Thököly Imrével lehessen párban, mint az életben, hiszen a Galéria deprimálóan üres termeiben lógtak azelőtt is, csak ezt korábban állandó kiállításnak hívták. Úgy persze nem volt elég érdekes, ezért "sajátos csoportosításra" volt szükség, a Himnusz és a Szózat szervező sorai, valamint a tematika (a pozitív és negatív következmények primitív különválasztásában, a kupolatér jobb és bal oldalán) határozta meg az új rendet. Jobbra jól ismert tragikus klasszikusok zsúfolódtak össze: Székely Bertalantól a II. Lajos holttestének megtalálása és az Egri nők, Madarász Viktortól a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben. Bal oldalon kapott helyet Barabás Miklós A Lánchíd alapkőletétele című óriási vászna, Egressy Béni Vörösmarty-portréja, Donát János Kazinczy- és Kölcsey-portréja, majd egy egész teremnyi a Hunyadiakból, a kurátor Benczúr-szenvedélyének köszönhetően. Némi átvezetés után, ahol Varga Nándor Lajos fametszetei (szembetűnő Trianon felirattal) és a dekadens Batthyány Gyula képviselik a XX. századot, a kiállítás valóban szervesen folytatódna a XIX. század egyéb műveiben, ha nem irányítaná a látogatót a "Honfoglalás" feliratú tábla.

Szemben az olyan kétségbeejtő tévedésekkel, mint Szále István József nádor 50 éves nádori jubileumára festett allegorikus kompozíciója, a medaliont tartó angyalokkal (amely csak azért van benne a derékhadban, mert archaikus jellege miatt nem sorolható be a Kerényi-féle alsó szintre), szemben Kovács Mihály feledhetetlen giccsével, az Alvó gyermekkel, de még a "nagyok" közül is Than Mór Pihenő Károlyi-huszárok című képével ellentétben van néhány igazán érdemleges festészeti élmény is a kiállításon. A Honfoglalás például ilyen. Ha nem szállítják át Munkácsy óriási vásznát a Parlamentből, akkor nem volnának megtekinthetők azok a finom részletek, amelyek kis időre feledtetik a rengeteg szalonfestményt a szomszéd termekből. Az ünnepélyesség parádés alakjai azonban bámulatosan vannak megfestve, és a legbámulatosabb, hogy a bitumen rajongója mert olyan friss, zsenge fűcsomót festeni a jobb sarokba, mint a legmerészebb protoimpresszionisták.

Ez a kiállítás azonban nem műélvezetre való. A tömeg a miniszterelnök és udvaroncai által fölszentelt terekben szívja magába a propaganda gőzét, és biztonsággal mozog a homogén közösség azonos kulturális tudatának otthonosságában. Az ideális kulturális teret hozták létre számára, amelyből tökéletesen kiszűrték Kassák, Moholy-Nagy, Uitz, Derkovits, Ámos, Vajda, Kondor, Erdély szellemét, és kiirtották a kortársak létezésének a felvetését is. A tökéletesen steril politikai teret valósították meg a Magyar Nemzeti Galériában, ami akkor is megbocsáthatatlan, ha semmilyen módon nem értékeljük, még véletlenül sem kívánva művészetként legitimálni az alsó szinten elkövetett otrombaságot. A tömeg karján viszi haza a súlyos "Alaptörvényt", és fogalma sincs arról a kárról, amely a képzőművészet autonómiáját érte. A Nemzeti Galéria elesett, de hősök nincsenek sehol.

Magyar Nemzeti Galéria, nyitva augusztus 26-ig

Neked ajánljuk