Mezei Árpád, az Európai Iskola egyik alapítója, a magyar és a nemzetközi szürrealizmus értője és propagátora, Kassák Lajos barátja egyik róla szóló írásában elbeszéli, milyen kevéssé volt szentimentális az idős művész (valamint második felesége, Kárpáti Klára) saját életének relikviáival szemben. "Amikor azután Pestre beköltözött, a MA megmaradt számait, akkori levelezését, könyveket, grafikákat kirakta az udvarra, és telefonált Pánnak, vigyen belőle amit akar, a többi ott marad. Klára később megvallotta nekem, ez az ő kívánságára történt - a jóval kisebb pesti lakásban nem lesz a sok nyomtatvány részére hely. Azonban úgy tűnik, hogy ebben az akcióban, Kassák sorsdrámájának egy újabb tragikus fordulatában, volt valami szimbolikus. Kassák akkor adta fel modernizmusát, amikor az véglegesen érvényre jutott. Nem sokkal később beszélte el nekem, hogy amerikai orvos látogatója volt, aki konstruktivista képeiből vásárolt. Sokat kértem, mondotta, de mindent megvett, ami volt. Gondolom, az informált amerikai gyűjtő belül mosolygott, amikor Kassák árait meghallotta. A MA egy jubileumi száma most többet ér, mint amennyit az orvos a megvett képekért együtt fizethetett."
Fotó: Narancs
Kassák dacos hirtelensége, ahogyan engedett felesége praktikus szempontjainak, összeadódott a nyomtatványok iránti közönyével, nem lévén benne olyasféle archivista fogékonyság vagy kényszer, mint például a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd művészeiben volt. De nem csak őbenne - évtizedekig, talán a Kassák Múzeum 1967-es megalapításáig nem volt jelen a múzeumokban sem az a kontextualizáló szemléletmód, amely a korszak dokumentumaiban meglátta volna a környezetleíró, értelmező jelleget. Mára a helyzet jelentősen változott, és ahogy a Kiss Ferenc gyűjteményét bemutató intézményvezető, Sasvári Edit megjegyezte a kiállítás megnyitószövegében, különösen szerencsésnek tekinthetik magukat azok a múzeumok, amelyek legalább időszakos jelleggel kiegészíthetik a gyűjteményüket a témához kapcsolódó nyomtatványokkal.
A művészettörténet megváltozott szemléletmódjának tehát nagy szüksége van az intézményen kívüli forrásokra, még ha első hallásra disszonánsnak is tűnik a műgyűjtés és az avantgárd művészet közötti kapcsolat. Az avantgárdnak nem állt szándékában polgári keretek között végezni, még ha kicsiny, szektariánus jellege miatt nem is utasíthatta vissza a magánkezdeményezéseket. Ahogy a Kiss-gyűjteményből is kitetszik, ereje és hatékonysága az egyén felszabadításától (erre legjobb példa épp Kassák felesége, a munkásasszonyból lett előadóművész, Simon Jolán) a kisebb közösségek (munkás-szavalókórusok, előadócsoportok, lapok köré szerveződött alkotói sejtek) megszervezéséig terjedt. Az avantgárd mozgalmának történeti keretét, akcionista eseményeit pedig nem annyira a művekből, mint az őket befoglaló dokumentumokból ismerhetjük meg, és tudomásul kell venni, hogy ezek a források olykor magángyűjteményekben vannak.
Kiss Ferenc a hetvenes években kezdett gyűjteni, fiatalemberként, talán nem csak egyéni szenvedélyből, hanem a korszellem hatására is. Ma már nehéz volna a történeti avantgárd, elsősorban a tízes-húszas évek tárgyköréből kiállítást rendezni anélkül, hogy a kutató föl ne keresné a gyűjteményét, amely az újrarendezett Kassák-kiállítást egészen fantasztikus, legritkábban látható folyóiratokkal, könyvekkel és fényképekkel egészíti ki. Kitágítja és kontextualizálja Kassák és köre tevékenységének szellemi környezetét mediális (tánc, színház, képzőművészet, irodalom) és földrajzi vonatkozásban is, mert a határokon túl működött orgánumokat (az erdélyi lapoktól berlini, bécsi, orosz kapcsolatokig) egyetlen progresszív hálózatba kapcsolja be. A kicsi, de elegánsan berendezett teremben összesűrűsödik az a mérhetetlen szellemi izgalom (és nem, nem utópikus, hanem meggyőződéses, realisztikus hit), a történelem és a művészet együttállásának kivételes időszaka, melynek a közösségi formák jelentették az alapját, a közösen létrehozott fórumok (beszélő nevekkel, pl. Együtt): az adakozásból megjelentetett lapok és könyvek, az agitációs füzetek, az új testkultúrán alapuló csoportok. A kor progresszív baloldali folyóiratainak legtöbbje, a MA, a 100%, az Is, a Magyar Írás, az Új Föld, Új szín, Manifesztum szerepel a kiállításon.
A fehérre, sárgára és zöldre festett, nagyméretű, álló hasábtárlókban elhelyezett nyomtatványok tematikus rendbe vannak szervezve, attól függően, hogy a színházhoz, a képzőművészethez vagy inkább a könyvkiadáshoz tartoznak-e. Mácza János színházi agitációs füzete mellett az Isadora Duncan és Madzsarné Jászi Alice közötti kapcsolódást illusztráló kiadványok vannak, miközben utóbbi hagyatékából származnak azok a fotók, amelyek Kassák nevelt lányáról és Vas István feleségéről, Nagy Etel táncművészről készültek. A fehér vitrinben a Sturm lapszámai kötik össze a magyar avantgárd művészetet a berlinivel, az olasz futurizmussal Umberto Boccioni Pittura e scultura futuriste című 1914-es kötete, a Bauhausszal pedig az 1923-as kiállításhoz készült almanach.
Az avantgárd dimenzióit kellően illusztrálja, hogy az egyéni sorsok ezer szálon kapcsolódnak egymáshoz, és az olyan relikviák, mint a levél, a karikatúra vagy a tábori levelezőlapra improvizált rajz (Moholy-Nagyé), alá tudják támasztani az egész történeti konstrukciót. Füst Milán írásban véleményezte Simon Jolán verseit és betegségét, de Kassáknak is adott tanácsot 1929-ben: "Ne foglalkozzál íráson kívüli butaságokkal, Lajos". Willi Baumeister, valamint El Liszickij szintén levelezésben állt Kassákkal, illetve a MA szerkesztőségével. De legalább ennyire érdekes Steiner Endre (Döme Piroska Auschwitzban megölt sakkolimpikon bátyja) és Marcel Duchamp sakkmérkőzésének 1928-as játszmalapja. Irigyelni való gyűjtemény, és kicsi, ám elképesztően tág kiállítás a magyar művészet legnagyszerűbb időszakáról.
Kassák Múzeum, nyitva január 15-ig
