Édesapja halála után, 1981-ben találta meg Román Kati azokat az addig ismeretlen mappákat, amelyek két sorozatot, a népbírósági pereken készített portrékat, illetve a Sanghajban keletkezett szénrajzokat tartalmazták. Előbbit néhány alkalommal, tematikus válogatásban már bemutatták a Zsidó Múzeumban, a Műcsarnok holokausztkiállításán, illetve egy civil fórumon, a Két művész - két kurátor (KMKK) rendezvénysorozatban is. A KMKK kezdeményezője, Sugár János a mostani kiállítás egyik kurátora is (Kicsiny Balázzsal és Lázár Eszterrel), ahol a hallgatókkal közösen a Román-életmű kontextusába illesztették be a két grafikai mappa tartalmát. Román György sötét világlátásának nyomasztó aktualitása meglehetősen deprimáló, még akkor is, ha a huszadik századi vérfürdő tapasztalata a saját személyes tragédiáival együtt alkotta festészetének tragikus bázisát.
A kétéves kisfiú agyhártyagyulladás következtében siketnéma lett, és részlegesen megbénult, de hatéves korára anyja újra megtanította beszélni és járni. Ettől kezdve azonban egész életét végigkísérte a saját testi gyengeségét leküzdeni akaró erőfeszítés, egészen addig, hogy egy időszakban profi bokszolóként tartotta el magát, és még hetvenévesen is edzett. Az agreszszív sport nyilvánvalóan egyfajta mentális és pszichés terápiát jelentett a kerek képű, kurta lábú, mosolygós ember számára, akinek első rajzpróbálkozásait a Nyugat műkritikusa, egyben anyai nagybátyja, Elek Artúr támogatta. A nyugatos irodalom egyébként is jelen volt a családban: amikor hétéves korában református vallásúnak keresztelik, Móricz Zsigmond vállalja a keresztapaságot. Móricz szociografikus prózája nagy hatást gyakorolt a későbbi regényíró Román Györgyre, akit különösen érdekelték a bűnügyi rovat hírei, de végül is az első írói kudarcok után próbálkozott meg a festészettel.
A Képzőművészeti Főiskola előtt egy évig az Akácfa utcai szabadiskolát látogatta Derkovits Gyulával és Berény Róberttel, majd párhuzamosan tanult Münchenben és Budapesten. A kiállítás a főiskola után egy évvel, 1929-ben készült Foghúzás 1820-ban című, a brutalitást dekorativitással ötvöző festménnyel indul, és kronologikusan folytatódik nagyjából a művész haláláig. A válogatás még befogadható mértékű és nem túldimenzionált, de kellően reprezentatív ahhoz, hogy az életmű konstans minőségi jellemzői nyilvánvalóvá váljanak. Román abba a saját törvényei szerint működő (imaginárius) művészcsoportba tartozik, amely elsősorban a maga individuális szabályaira és morális törvényeire támaszkodik, épp azért, hogy a rajta kívül álló, megroggyant környezetét ellensúlyozni tudja. A Csontváry-Gulácsy-féle körbe. ' azonban társadalmi értelemben sokkal tudatosabb az elődöknél, és nem pusztán áttételesen utal vissza az álomszerűen kezelt őrületre, amely körülveszi. Az olyan jól ismert főművek, mint a Nagy légypapír és a negyvenes-ötvenes évek kevesebb figyelemben részesülő időszakának erőteljes festményei mellett ezért érdemes odafigyelni a szélsőjobb - mint amúgy is aktuális jelenség - tevékenysége nyomán keletkezett reflexióira.
A nagyterem szemközti falán, a Solymosi Eszter történetére utaló festmény közelében mutatják be a népbírósági pereken készült portrékat. Az 1945-46-ban, második világháborús főbűnösök ellen folytatott tárgyalásokon Román György úgy vett részt, hogy már maga is átélte a tragédiák személyes és kollektív vonatkozásait. Elek Artúr képtelen volt elviselni a Dávid-csillag viselésének kötelezettségét, és öngyilkos lett; apjának tetemét a "svéd ház" kétemeletnyi romhalmaza alól ásta ki, saját maga pedig bujkált a munkaszolgálat elől. Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormány nemzetközi összevetésben is kiugróan gyorsan intézkedett a Szálasi-rendszer végrehajtói, a németek besúgói, a Volksbund tagjainak felelősségre vonása tekintetében, Román pedig ott ült a karzaton, és rajzolt. A füzetlapokra fordított kronológiában kerültek a portrék, a nevekkel jelzett tizennégy háborús bűnös fővádlott, a bírák, ügyészek, védők, tanúk, valamint a közönség is szerepel rajtuk Bárdossy Lászlótól Imrédy Bélán keresztül Edmund Veesenmayer német követig. A művész minden kommentárt nélkülöző, objektív ábrázolásra törekedett, nyilvánvalóan a dokumentálás szándékával, a primer fiziológiai jellemzők hangsúlyozásával és a lélektani tényezők háttérbe szorításával, ma pedig épp ez a tárgyilagosság jelenti a sorozat történelmi és művészi értékét.
A másik mappa, ha a körülményeket illetően nem is, műfajilag derűsebb: Sanghajban készült, ahol apjának anyagi tönkremenetele után közösen szerencsét próbáltak. Miután kitanulta a csokoládédrazsé-gyártást, 1933-ban beindították a termelést, de a nyári meleg miatt a készlet megromlott, és a második, hasonló üzleti kísérlete is kudarcba fulladt. Időközben azonban megkedvelte a várost, lenyűgözték a nők, különösen a koreaiak, és mielőtt 1937-ben visszatért volna Magyarországra, egy sor fekete-fehér aktot készített róluk. Az újságpapírlapok között voltak azok a rajzok is, amelyeket szüleiről, apjáról és nagybeteg anyjáról készített. Ezek most egy teremben láthatók, de rajzi kvalitásuknál nagyobb a kuriózumértékük, különösen az évek során erejükből semmit sem veszítő festmények közelségében. Utóbbiaknak viszont egészen kitágul a kontextusuk az agyonjavított füzeteknek köszönhetően, amelyekbe Román a gyakran rajzokkal kísért álmait írta le. Kiderül, hogy a képek szürreális tömegjelenetei gyakran egy literálisan vett álmot rögzítenek, olyan embernek az álmát, aki egész életében tudatában volt annak, hogy mit kell elviselnie, és minden erejét arra tartogatta, hogy képes legyen rá.
Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay terme, november 5-ig
