László Géza

1925. március 17-én Winston Churchill, a konzervatív pártba és a kormányba visszatérő új brit pénzügyminiszter vacsorára hívta John Maynard Keynest, a neves közgazdászt, Otto Niemeyert, a minisztérium első tanácsosát, Lord Bradburyt, a pénzügyekkel foglalkozó összevont parlamenti bizottság vezetőjét, és a korábbi pénzügyminisztert, Reginald McKennát.

A nagyvállalkozók, amióta világ a világ, próbálják a helyes gazdasági útra terelni a nagypolitikát. A 18. századi Angliában sorra jelentek meg azok a pamfletek, amelyekben tapasztalt kereskedők arról győzködik az uralkodót, hogyan kell védővámokkal, a kamatok szabályozásával növelni a nemzet gazdagságát. A politikai filozófus Adam Smith velük vitatkozva fejtette ki a klasszikus politikai gazdaságtan első tudományos elméletét, míg Keynes a 20. század nagy elméletének megírásakor pozitív példaként említette néhány javaslatukat.

1986 közgazdasági Nobel-díjasa nem volt bonyolult karakter. Arra a kérdésre például, miért jó elméleti közgazdásznak lenni, az volt a válasza: "jobb, mint szántani".

1478-ban rettenetes esőzések köszöntöttek Piacenzára. Pillanatok alatt elterjedt a nép körében a hír: azért történik mindez, mert a város híres bankárát, aki nagy kamatot szedett a lakosságnak és a kereskedőknek kölcsönzött pénz után, a Szent Ferenc-templomban temették el. S bár a püspök foggal-körömmel ellenállt, a derék olaszok kiásták a holttestet, végighurcolták a városon, és a Póba dobták. Az eső - a monda szerint - azonnal elállt.

Lassan negyedéve annak, hogy Medgyessy Péter meghirdette a "terülj, terülj, asztalkám" gazdaságpolitikai programját, és elegánsan elvonult a kulisszák mögé, hogy barátilag rendezze azt a pár jelentéktelen problémát, ami még a prosperitás útjában okvetetlenkedik. S bár a gazdaságpolitika nem más, mint - többnyire kellemetlen - alternatívák közötti választások sorozata, most némi meglepetésre mégis kiderült, hogy létezik "antiinflációs-növekedésbarát-kamatcsökkentő-megtakarításnövelő" politika.