László Géza: Visszajátszás

Hideg fej és forró szív

  • László Géza
  • 2013.08.18 15:07

Egotrip

Miniszterelnökünk nemrég Matolcsy Györgyöt Ludwig Erhardhoz, az 1948 utáni német gazdasági csoda atyjához hasonlította, mondván, mindketten fantaszták voltak és sikeresek. A párhuzam tág teret nyit az asszociációknak, de egy különbség szinte kiveri a szemünket: míg a mostani magyar növekedési modell a politikus Orbán Viktor szellemi terméke, addig az egykori eredményes német gazdasági átalakulás koncepciója a szakemberé, Ludwig Erhardé.

A Visszajátszásban eddig a rossz gazdaságpolitikai döntéseket vizsgáltuk, tegyünk most kis kitérőt egy sikertörténet és annak megvalósítója kedvéért.

A németek talizmánja jókedvű, toleráns kereskedőcsaládban született 1897-ben. A fiú karmesternek készül, ám a háborúban súlyos sebesülést szerez, s ez pályamódosításra kényszeríti. Gazdasági tanulmányokba kezd; mestere az orvosból lett harmadik utas szociológus, Franz Oppenheimer, akinek érdeklődése középpontjában a földkérdés állt. Oppenheimer szerint a kizsákmányolás alapja a földhöz jutás korlátozása, emiatt van városi munkaerő-túlkínálat. A nagybirtok mindig erőszakra épül, és a modern állam e háborús viszonyokat védi. A földreformtól igazságosabb társadalmat, a munkaerő visszaáramlását, kiegyenlítődő béreket és szociális biztonságot várt. A 2010-es "egy koca, egy porta" kormánykoncepció és a korrekt földárverések terve akár tőle is származhatott volna. S Oppenheimer is ugyanolyan indulattal fogadná, mint Ángyán József, az önkény és a politikai magánérdekek érvényesülését a földek kiosztásánál, mert - Erhard szavaival - a társadalmi kérdésekhez "hideg fejjel és forró szívvel" közeledett. A mi politikusaink az ezredforduló óta ennek gyakran épp az ellenkezőjét hozzák.

Erhardot fiatal kutatóként az adatok, a fogyasztói magatartás és más gyakorlatias dolgok érdekelték. Ott találjuk a GfK piackutató három alapítója között. Nem volt politikai ellenálló, együtt élt a német birodalmi rendszerrel, de nem volt hajlandó belépni az NSDAP-be, pedig már negyven elmúlt. 1943-tól a háború utáni gazdasági helyreállítás tervén dolgozott. Ekkoriban született a később nagy karriert befutott szociális piacgazdaság kifejezés is. Bár a fogalom előzményeit megtaláljuk a német gazdaságelméletben, van, aki szerint azért lett "szociális" a piacgazdaság, hogy az újjáépítés terve emészthető legyen a náciknak. E kifejezésben a politikusokat mindig is a homályos kettősség, az állam és a piac alkalomhoz illő mixelésének lehetősége vonzotta. Ez azonban teljes félreértés. Erhard szerint a piaci verseny kiterjesztése, az állami újraelosztás csökkentése egyre több embert von be a vállalkozásokba, így lesz munkájuk és vagyonuk, így nő a fogyasztás és javul a szociális helyzet is. Nála nincs maszatolás, széles körű piaci verseny kell, és kész. "A gondoskodó állam - rögeszme" - írta. A versenyt szigorúan szabályozó, de nem osztogató államot akart: "Ahogy a futballban a bíró, az állam sem vehet részt a játékban."

1945 után a bajor kormány tagja, majd a brit-amerikai zóna gazdasági minisztere lesz. Az amerikaiakkal együtt, titokban készítik elő 1948. június 20-ára a valutareformot, de Erhard rátesz egy lapáttal, és a parlamenttel csöndben elfogadtat egy jelentős ár- és piacliberalizációs törvényt. Amikor Clay amerikai tábornok magához rendeli Erhardot és számon kéri rajta, hogyan merte az érvényes szabályokat megváltoztatni, állítólag ezt feleli: "Én nem megváltoztattam, én éppen megszüntettem azokat."

Az intézkedés gyors sikert hoz, a polcokon megjelennek végre az ügyeskedők eltitkolt készletei. A német márka és a független professzor liberalizációs koncepciója annyira sikeres, hogy Adenauert is meggyőzi. Kormányában ő lesz a gazdasági miniszter. A sokkterápia és a fizetési mérleg hiánya miatt viszont rövid időn belül pénzügyi válságba süllyed Németország. A munkanélküliség 10 százalék fölé emelkedik, az élelmiszer-ellátás akadozik. A politikusok szíve elgyengül, Adenauer is gyorsan kiszeret Erhardból, és az amerikaiak is a központi irányítás visszaállítását szorgalmazzák. A professzor kitart, finoman, de állhatatosan dacol a kancellár véleményével (ilyesmire Matolcsynál valahogy nem emlékszem), nyilvános szereplésekkel igyekszik híveket szerezni a liberalizáció folytatásának. Pedig ekkor még nem népszerű, 1950-ben a megkérdezettek csak 14 százaléka tartja jó politikusnak, 49 százalékuk elutasítja. De segít a szerencse is: a nemzetközi gazdasági fellendülés és a koreai válság sokat javít az exportlehetőségeken. Megindul a Marshall-terv végrehajtása is. S miután a szabályozásban nem léptek vissza, hiteles maradt a gazdaságpolitika - ilyenkor a szerencse is többet terem. Az igazi csoda csak ezután következik, az 50-es években Németország töretlen, exportvezérelt növekedése messze felülmúlta az európai országokét. Ez a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is elég erőforrást biztosított.

Erhard legalább akkora optimista volt, mint Churchill. Hamar rájött: a gyakorlatban sokkal olcsóbb a gazdasági szereplőket szavakkal, nem pedig kockázatos beavatkozásokkal ösztönözni. Ebben segítette, hogy nem volt fantaszta, nem nirvánamegoldásokat keresett, hanem a jól bevált piaci mechanizmusok beindításán dolgozott egy túlközpontosított és korrumpálódott gazdaságban. Ebben volt merész és kreatív. Szavainak hamar hitele lett, és ő pontosan tudta, hogy e nélkül az optimista szöveg nem más, csak nevetséges "lelki masszázs". Miközben mi nap mind nap a magyar csodáról hallunk, ő kerülte a német csoda kifejezést. Érthető, hiszen számára az volt a csoda, amikor 1918-ban a műtétek után mégis megmaradt a karja. Rövidebb lett, de megmaradt. Az üres beszéd mellett a másik erős gazdaságpolitikai kábítószernek az inflációt tartotta - ebben Orbán, Matolcsy és Járai 2001 körül még eminens követői voltak.

Erhard utálta az irigységet, a hidegszívű politikai cinizmust és a járadéklesést. Amikor a háború után még a konzervatív politikusok is - akárcsak mai magyar utódaik - a piacgazdaság haláláról vizionáltak, ő kitartott a verseny szükségessége mellett. Hideg fejjel és forró szívvel. A trafikügyre hajazó exkluzív iparági pozíciók létrehozását megvetette. A privilégiumok osztogatásával szerinte "visszazuhanunk a rendi társadalomba", amire a "középosztály iránti aggodalom sem lehet indok". S ahogy először az amerikaiak nyitottsága, majd Adenauer ingadozó, de bölcsen kitartó politikai bizalma, később már a megérdemelt népszerűség is segítette. Első politikai vereségét csak 1957-ben szenvedte el, amikor a versenyszabályozási törvény gyengébbre sikeredett, mint ahogy ő azt elképzelte. Épp azok az érdekcsoportok akadályozták a háttérben, amelyek az ő gazdaságpolitikáján gazdagodtak meg. Később kancellárként is kitartott az elképzelései mellett, de a növekedés lassulni látszott, új szelek fújdogáltak a gazdaságban és a politikában. Erhard nem lett szélkakas, 1966-ban, amikor a liberális képviselők kihátráltak szigorú költségvetési javaslata mögül, lemondott, és ezután már nem vállalt jelentős pozíciókat. A munkáját elvégezte, az ígéreteit teljesítette. Kiváló ember volt.

Neked ajánljuk