Ősrégi sérelmek
Pocsék, esős nyarunk van, gazdasági bajainknak se vége, se hossza. És akkor itt vannak ezek a bankárok. Milyen nyugodtak! Valóban, ők a méltatlanul exhumált piacenzai uzsorással ellentétben már vagy két éve nem adnak kölcsönt sem a lakosságnak, sem a kereskedőknek. De hát épp ez a baj. Meg a korábbi évek nyereségei, a magas fizetések és a hitelszerződések apró betűs részei. A Tárki 2009-es gazdaságikultúra-vizsgálatában arra a kérdésre, hogy "ön szerint 100 bankár közül hány megbízható", a válaszok átlagértéke 28 volt, alig több mint az utolsó helyezett politikusoké (27). A rendőrök, ateisták, szegény emberek majd' kétszer ekkora bizalmi pontszámot értek el. A filmeken is ördögi spekulánsokként, jobb esetben merev, sznob gazdag pacákokként bukkannak fel a leggyakrabban a bankárok. A pénzember mint self made man és népmesei hős rég elvesztette vonzerejét. 'ket ostorozzák a csalódott ügyfelek, az együttérző publicisták, őket akarják megsarcolni a politikusok. A kormány épp csak kifutott a pályára, de már készen volt a bankok megadóztatásának a terve, és a bankok bankja, az IMF is megkapta a magáét. De mi is pontosan az emberek baja a bankárokkal - immár több száz éve?
Az első számú vád: a bankárok lopnak. A pénz bálványát imádják, a kapzsiság főbűnébe esnek, és túl nagy hasznot zsebelnek be.
Az is baj velük, hogy mások, mint mi. A bankárok idegenek.
Sokak szerint a termelőmunka világa, a rendes szakik felett a "pénzügyi világ" uralkodik. Bankuralom van.
Végül, de nem utolsósorban a bankok kihasználják erőfölényüket, és félrevezetik ügyfeleiket, például az apró betűs részekben vagy a garanciák megfogalmazásánál. A bankárok - ebben a megközelítésben - csalók.
E négy vád variálódik évszázadok óta a bankárokkal kapcsolatban.
Európában a bankár, az uzsorás volt a középkor réme, vele riogatták rossz gyermekeiket az édesanyák, gyakran prédikálták ki a papok a szószékről. A katolikus egyház a kezdetektől elítélte és korlátozta a kamatra kölcsönzést. Nem csak azért, mert az írás azt mondja, hogy "saját orcád verítékével egyed a kenyered, míglen visszatérsz a földbe..." Más oka is volt a szigornak. A X. századtól kezdve Európában komoly gazdasági fejlődés indult el. Ennek eredményeként a lovagok és nemesek pénzügyi helyzete szélsőségesen ingadozott, míg a pénzhasználat elterjedésével, a városok és polgárainak gazdasági erejének megnövekedésével olyan emancipációs folyamat indult el, ami kikezdte a hagyományos társadalmi rendet és értékeket. Az egyház erre úgy reagált, hogy a XII. századtól több zsinati határozatban igyekezett meghatározni az uzsorával kapcsolatos normákat. Egyik kedvencem az a majd 800 évvel ezelőtti rendelet, mely szerint halála előtt az uzsorás, a bankár nem kaphatott feloldozást, hacsak vissza nem szolgáltatta nyereségét, vagy nem adott biztosítékot a közösség képviselőinek a tartozás megtérítésére. (Lehet, hogy csak figyelmetlenségből maradt le ez a passzus az örökhagyás legújabb jogi szabályozásánál?) A régi korok autodaféin legtöbbször a zsidó bankárok húzták a rövidebbet, de az olasz, francia, katalán bankárok sem jártak sokkal jobban, ahogy azt a piacenzai példa is mutatja.
A középkorban csontosodott meg az a kettősség a közéletben, az a képmutatás, ami ma is része hétköznapjainknak. A középkori uralkodók, nemesek, papok, bár szigorúan tiltották a pénzkölcsönzést és elítélték az uzsorásokat, vidáman üzleteltek bankáraikkal, hiszen jövedelmük nagyrészt természetes javakban termelődött, és mindig szükségük volt likvid eszközökre. Nyilvánosan szidalmazták őket, ám sok kérdésben kikérték a véleményüket, sőt néha bizalmas viszonyba kerültek velük. A híres keresztes lovagok - köztük Oroszlánszívű Richárd - bankárokkal finanszíroztatták hadjárataikat. "A zsidó spongya, egy darabig hagyom, hogy megszívja magát, aztán kinyomom" - mondta valamelyik bölcs uralkodó. A "kinyomásból" aztán néha komoly baj származott. III. Edward például a XIV. század elején a franciák elleni háborúhoz a Bardi és Peruzzi bankháztól vett fel nagy kölcsönöket, amiket aztán nem tudott visszafizetni. A firenzei uralkodó sem állt ki a két bankárcsalád mellett, pedig jó kapcsolatban voltak, és ő is tartozott nekik - vagy talán pont ezért hagyta őket sorsukra? -, így mindkét bank csődbe ment. Ez komolyan veszélyeztette a többi bankár és a kereskedelem működését, és nagyban hozzájárult Firenze hanyatlásához.
A XV. századtól már egyre több, a hitelnyújtás és a kamatszedés mellett is érvelő írás látott napvilágot. A bankok iránti gyanakvás azonban még sokáig nem enyhült. A XVII. században Francis Bacon például haladó esszéiben bölcsen hangsúlyozta a kamatra kölcsönzés elkerülhetetlenségét, gazdasági előnyeit a kereskedelem támogatása és a jólét szempontjából. Ám a bankházakat, tehát az "egyesített tőkét" ő sem szívelte, mondván, hogy "gyanakvást szülnek", és bizonytalan a sorsuk. Pedig ekkor már évszázadok óta működtek az olasz bankházak.
Több írástudónál, így Baconnál vagy épp Ignotus bankokráciáról szóló elkeseredett írásában is felbukkan, hogy a "bankárok csalók", mert egyáltalán nem bánják, ha a hitelt felvevő ügyfél nem tud fizetni, és így rájuk marad a gyára, ingatlana, záloga. Bár ezt a hipotézist gyakorló vállalkozótól is hallottam már, a mai körülmények között sehogyan sem áll meg. A bank ritka kivételektől eltekintve nem boldogabb a fedezet vagy a garancia lehívásától, mint a hitel visszafizetésétől, hisz a felszámolási eljárások komoly költségeket emésztenek fel, hosszadalmasak, munkaigényesek. A bankárok szokásos ösztönzési rendszere sem támogatja ezt az állítólagos célt, és a szabályozás sem könnyíti meg az ilyen visszaéléseket; s végül nem azért biztosítják túl ilyen brutálisan a hiteleket, hogy az ügyfelek ne fizessenek. De a gyanakvás csak nem akar csitulni.
Bérfarkasok éjszakája
A bankuralom sokak szerint ma a globális felmelegedés mellett a legnagyobb veszély a társadalomra. Ezen elméletek szerint a "fellegjárók", a "finánctőke" - a nemzetközi pénzintézetek támogatásával - elnyomja a termelő gazdaságot, és elszívja tőle az életerőt. Egyesek ebben valamely személytelen hatalmat látnak, mások szerint Londonban és New Yorkban székelő, hús-vér emberekből álló nemzetközi hálózatok - zsidó, esetleg angolszász protestáns szervezetek, netán titkos szabadkőműves-társaságok - irányítják félre a világ gazdasági folyamatait. E szerzők műveinek értékéből csak az vesz el valamennyit, hogy fejtegetéseikben a pénzemberek uralmára vonatkozó elméletek gyakran keverednek a kulturális javak áruvá válása és e piacokról történt személyes kiszorulásuk miatti búsongással. E laikus teóriák - mint minden rendes öszszeesküvés-elmélet - másik gyenge pontja a tények hiánya.
Az elmúlt évtizedekben a gazdaságszociológusok és a gazdaságtörténészek - kihasználva az új empirikus eszköztárat, a hálózatelemzés módszerét - sokszor vizsgálták a bankárok által elfoglalt gazdasági pozíciókat. Vajon fennáll a bankok hegemóniája a vállalatok felett? Vagy csak egyes periódusokban következett be? Netán soha?
Úgy tűnik, van különbség az egyes országok között a bankok centrális pozíciója és ebből következő lehetséges hatalmi helyzete között. E differencia a tőkepiac fejlettségével függ össze. A Nyugatnál később iparosodó Közép-Európával kapcsolatban például feltételezik, hogy a bankok kiemelt szerepet játszanak a gazdasági fejlődésben, és a bankárok központi hatalmi pozíciókat foglalnak el - amivel aztán vissza is élnek. Csakhogy az ezt állító történészek tudomásom szerint nem találtak meggyőző bizonyítékokat arra, hogy a bankárok elsősorban bankjuk szűkebb érdekeinek védelmében ültek nagy számban a gyárak igazgatóságában a múlt század első felében. A 90-es években Magyarországon is erősnek tűnt a bankok centrális helyzete, sok vállalatban voltak tulajdonosok és foglaltak el fontos irányító pozíciókat. Ám ezek többnyire kevésbé nyereséges vagy gondokkal küzdő cégek voltak, és a bankok képviselői legalább annyira voltak foglyai, mint urai ügyfeleiknek. A mostani válság pedig inkább cáfolta a bankuralom hipotézisét, s azt bizonyította be, hogy a gazdaság mennyire sebezhető a pénzügyi piacok oldaláról. Megmutatta, hogy a hitelminősítő intézetek piaci függő helyzete, értékelési gyakorlata, a tűzfalak rossz működtetése súlyos gondokat okoz, és súlyos etikai problémákat is felvet. Mégis talán a legtöbb szó a bankárok jövedelméről esett.
Miből zsírosodnak ezek?
A modern kapitalizmus a pénzügyi intézmények lenyűgöző fejlődését, specializációját hozta magával. Az engedélyezés rendszere, a tőkeigény, a méretgazdaságosság és az innováció a piacra lépés korlátait magasan tartja, így valóban van egyfajta exkluzivitás a bankszektorban. Az elmúlt évek kimagasló nyereségei szintén a pénzügyi szféra különleges piaci helyzetére utalnak. A komoly innováció szaktudást igényelt, a pénzügyi szféra így a legképzettebb munkaerőt szívta fel, és az átlagot jelentősen meghaladó fizetésekkel kecsegtette. E különleges piaci helyzetre utal az a tény is, hogy a bankszektor átlagbére Magyarországon majd két évtizede a legmagasabb. Csakhogy más szektorokban, ahol jól fut a szekér, szintén magas a bérszínvonal: az elmúlt négy évben felére csökkent a pénzintézetek átlagbérének előnye az informatikai-távközlési és az energetikai szektor béreihez képest; sőt az előbbi lemaradása már kevesebb mint 5 százalék.
A helyzetet nehezíti, hogy a politikusok mindig szívesen vállalkoznak a bankárok elszámoltatására és a kapitalizmus kanyargós fejlődési útjának kiegyenesítésére. Nem minden önérdek nélkül. A mostani globális válság kirobbantásában a bankrendszer merész innovációja és a szabályozás lemaradása játszotta a döntő szerepet, de az ezt követő időszak már nem erről, hanem az egyes nemzetgazdaságok gyengeségeiről és - főként - eladósodottságáról szól. Márpedig itt a politikusok teljesítményével van baj. Vegyük észre azt is, hogy a közbizalom versenyének vigaszágán zajlik a küzdelem: a tökutolsó politikusok vívnak nagy csatát az utolsó előtti bankárokkal. A politikusok persze igazából az egymás közti meccsükre koncentrálnak, amiben nem zavarja őket az sem, hogy a bankrendszer demagóg kritikája gyengíti az amúgy is halvány bizalmat a gazdasági intézményrendszer iránt.
A bankárok ráadásul edzettek és cinikusak. Az elmúlt évszázadokban mindig alkalmazkodtak a politikai hatalom kettős viselkedéséhez. Szokás mondani, a bankok mindig kormánypártiak. Tisztában vannak a működésüket, a magas jövedelmüket kísérő bizalmatlansággal, és azzal, hogy szükségük van a politikusok védelmére másokkal és magukkal a politika támadásaival szemben. A politikusok és a bankárok viszonya olyan, mint a szadista és a mazochista házassága: kicsit zajos, sok a seb, de mindenki köszöni szépen, jól van, és a végén úgyis együtt mennek moziba vagy meccsre.
Jobb lenne tehát ezekről a dolgokról mítoszok, politikai szerepjátékok és előítéletek nélkül beszélgetni. Az Egyesült Államokban a pénzügyi válság okozta szorongás után épp csak fellélegező polgárok azt látták, hogy a korábban veszteséges, a csőd szélén tántorgó bankoknál minden korábbinál nagyobb összeget, mintegy 150 milliárd dollárt értek el a 2009-es fizetések és jutalmak, 18 százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Itt még a munkaerőpiac működését és a bérek szabad alakulását tisztelő amerikaiaknál is elszakadt a cérna. S a politikusaikat lökdösték, hogy csináljanak már valamit. A tanulságos kongresszusi meghallgatások sokat segítettek a bankárok szerepének megértésében, és miután ők is megszólalhattak, árnyaltabb képet kaphattak az érdeklődők, és csökkent a lincshangulat.
Ne áltassuk egymást!
Ha úgy tetszik, nem a hatalmunk kevés a bankokkal szemben, hanem a tudásunk a pénzügyi közvetítőrendszer működésének fejlődéséről. Sőt: amit tudtunk, azt sem alkalmaztuk időben. Bíztunk a piacok önkorrekciós mechanizmusaiban meg a jó szerencsében. Ráadásul az állam és a bankok működésével kapcsolatban sok az illúzió. Ahogy az állam esetén is még mindig rengetegen azt várják Magyarországon, hogy az adóbevételektől függetlenül álljon jót mindenért, a bankokról is azt hisszük, hogy ha esik, ha fúj, mindig hitelt kell nyújtaniuk. Hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha nem tudtuk volna, hogy a svájci frank árfolyama változhat is.
A válságnak szerencsére kijózanító hatása is van. A banki ügyfelek végre komolyan áttanulmányozzák szerződéseiket, a MOSAIC felmérés adatai alapján 10 százalék fölé nőtt a bankot és megkétszereződött a biztosítót váltani akarók aránya. S ha hosszú távon nem is mindig választ jó bankot valaki, legalább csökken a passzivitás és a kiszolgáltatottság. A pénzügyi oktatás fejlődése is segítheti a tisztánlátást. Ma sokkal jobban értjük a hitelek árának alakulását, mint az uzsoráról töprengő őseink. Bölcs művek születtek a pénzintézetek működésével kapcsolatos információs aszimmetriákról, tranzakciós költségekről; ma már a kockázatok mérésével is jobban boldogulunk. E tudásból sok minden beépült az alapfokú gazdasági képzésekbe is. Csak épp e képzések nem jutnak el elég emberhez. Nagy szükség lenne a pénzügyi kultúra fejlesztésére a közép- és felsőfokú oktatásban és új formákban a felnőttek körében. Csak így lehetünk immúnisak a kollektív marhaságokkal és a politikai demagógiával szemben, így tudjuk megvédeni a család vagyonát a sarlatánok tanácsaitól.
A bankok az ügyfeleknél gyorsabban és pragmatikusabban alkalmazkodtak a válsághoz. A problematikus hiteleknél hamar kiderült, hogy mit jelentettek az egyes hosszú és nehezen érthető passzusok a szerződésekben. Látványos akciók sorjáztak a betétoldalon, a hitelkihelyezéseknél viszont szinte kizárólag az állam finanszírozására és az állami hitelgaranciával megerősített vállalatfinanszírozási lehetőségekre koncentráltak - és sikerült is komoly nyereséget elérniük. Eközben úgy tettek, mintha rendesen hiteleznének, hivatkoztak Londonra, Frankfurtra, Párizsra, új szabályaikra - de egyre csak lassultak. Az ügyfelek kifejezetten hálásak lehettek annak a néhány banknak, amelyik keveset romantikázott, és gyorsan megmondta, mi lesz a sorsa egy-egy hiteligénynek.
Nehéz helyzetben vagyunk. Fejlett bankrendszerünk és tőkeerős bankjaink vannak, amelyek tesztelten jól bírják a kockázatos helyzeteket, és van egy nagy és tesztelten gyenge államunk. A bankrendszer késedelmes hiteleinek az aránya folyamatosan nő, már elérte a tíz százalékot, a szabályozás ráadásul kénytelen szigorítani. Az elkövetkező években csökkennie kell a hitel-betét aránynak, és a durva ad hoc bankadó miatt a pénzintézetek végképp úgy érezhetik majd, hogy nekik senki se dumáljon arról, mennyit kéne hitelezniük a gazdasági növekedéshez. A megtakarítók jobb ötlet híján hordják majd be apránként a pénzt a bankokba, a hitelcsatorna meg közben elapad. A lakosságnak és a vállalkozóknak pedig marad a hálózatelmélet úttörőjeként és a napi hitelezés jeles szakértőjeként is ismert Karinthy Frigyes rezignált bölcsessége: "Munkafelosztás van most, kérem. A bank a pénzünket őrzi. Mi a higgadtságunkat. Megjegyzem, én szívesen cserélnék."
