A 2006-os áfacsökkentés azonban valami más volt.
2005 biztatóan indult a gazdaságban: az infláció csökkent, a GDP 4, a beruházások 10 százalékkal nőttek. Gyurcsány Ferenc százból 94. nyári kampánylépése öt év alatt 1000 milliárdos adócsökkentést ígért a polgároknak és a cégeknek. A javaslat legfontosabb eleme, a 25 százalékos áfa kulcs 5 százalékpontos következő évi csökkentése 170 milliárd forintot, háztartásonként nagyjából havi ötezer forintot akart a fogyasztók zsebében hagyni.
Az ötletet a szakma nem igazán értette. A felső kulcs és az átlagos áfateher valóban magas volt, de komoly versenyhátrányt 2006-ban nem jelentett és a feketegazdaságot sem ez fűtötte. A Pénzügyminisztérium csöndben utálta a javaslatot, mert a forgalmi adók jól beszedhetők. Ráadásul az áfa esetében az egyenlőség elve is egész jól érvényesül, hiszen a többet fogyasztó polgár több adót fizet. A gazdasági miniszter a fogyasztás 2-2,5 százalékos felpörgését vizionálta, de komoly érvek nélkül – így csak találgathattunk, miért van szükség egy növekvő, de eladósodott és költségvetési hiánnyal küszködő gazdaságban efféle fogyasztásélénkítésére. A Fidesz – mint manapság a szocialisták – az alacsonyabb kulcs csökkentését szorgalmazta néhány termék esetén. „Minden baloldali érv amellett szól, hogy ezt megtegyük” – ironizáltak, de a másik oldal nem nevetett velük. Az ősz az előkészítéssel telt és januárban életbe lépett az új kulcs.
Az elemzők – bár ár az infláció nehezítette a tisztánlátást és a január amúgy is mindig különleges hónap a leárazások miatt – kudarcot szimatoltak. A KSH szerint az áfacsökkentés nélkül 2006. március végéig egy év alatt 4,1 százalékkal nőttek volna az árak, de a valóságban csak 2,3 százalékkal emelkedtek. A miniszterelnök csalódottan elismerte, hogy az árcsökkenés csak félig sikerült és mozgósító leveleket írt a hatóságoknak. De tényleg csak félig volt mindez kudarc? Gábriel Péter és Reiff Ádám egy évvel később statisztikai eszközökkel szétszálazta az intézkedés és a piaci folyamatok árakra gyakorolt hatását, a közvetlen és közvetett bolti következményeket. Szerintük, a 2006 januárjában végrehajtott áfacsökkentés csak negyedrészt csökkentette az érintett termékek árszínvonalát. A szolgáltatások árait jóformán semennyivel, a legnagyobb mértékben a tartós fogyasztási cikkek árait, de azt is csak 2 százalékkal. Az intézkedés tehát háromnegyedrészt az üzletek profitját növelte. A kudarc igazi beismerése az a pillanat volt, amikor a választások után még júniusban a Pénzügyminisztérium államtitkára bejelentette a 15 százalékos áfa kulcsot 17 százalékra, a 20 százalékost pedig 23 százalékra emelik, majd rövid koalíciós vita után ősszel a 15 százalékos kulcsot 20 százalékra emelték és a felsőt változatlanul hagyták.
Ma is érthetetlen, miért az árak oldalán akart a kormány rövidtávú politikai sikereket elérni. Talán azért, mert az infláció csökkent, és egy sikertörténethez akartak így felzárkózni. Csakhogy ezen a téren az utca emberének megítélése ritkán pontos. Az akkori mérések szerint átlag 5-8 százalékponttal felülbecsülték az inflációt és sokan a trendjét sem találták el. Ráadásul a kudarcnak politikai kockázata is volt, áprilisra minden kiderülhetett és nagyjából ki is derült.
Az intézkedés leginkább pótcselekvés volt. A miniszterelnök sokaknak akart evvel értelmesnek látszó feladatot adni: lehetett egyeztetni, vitatkozni, megállapodásokat kötni. Ahogy az az öszödi buzdító beszédben is elhangzott:„úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna”. Kicsit populista, kicsit szakmai akart lenni, pedig pontosan tudta, hogy egy évvel korábban a könyv és a kávé áfájának csökkentése után nem igazán csökkentek az árak. Ilyen kockázat mellett miért vágott bele? „Arra van szükség, hogy kézzelfogható, gyakorlatias, a mindennapjainkat érintő, az életünket már rövidtávon is jobbá tevő lépéseket tegyünk. … Az áfacsökkenés hatására pedig januártól várhatóan 4 százalékkal csökkennek majd az árak is.” – ígérte. Márpedig ha egy terméknél az 5 százalékponttal kisebb áfa miatt a fogyasztói ár 125-ről 120-ra, vagyis 4 százalékkal csökken, akkor a kereskedő ebből nem nyelt le semmit – ez a maximum. A miniszterelnök vágyvezérelt gondolkodása tehát a teljes sikert tűzte a zászlóra, pedig erre semmi esélye nem volt. „Az emberek csak akkor látják előre a jövőt, ha az a vágyaikkal egybeesik, és még a legnyilvánvalóbb tényeket is figyelmen kívül hagyják, ha nem tetszenek nekik.” – írta erről Orwell. A vágyak a Kossuth téren – nem először és nem utoljára – háttérbe szorították a racionális szempontokat.
A nagy optimizmus másik forrása a kontroll illúziója volt. A miniszterelnök azt hitte, ha a kezükben fut össze minden szál, ha pörögnek, akkor garantált a siker. A rossz tapasztalatok sem szegték kedvét: a fogyasztóvédelmet, az adóhivatalt, a pénzügyminisztert, a gazdasági minisztert is elhalmozta feladatokkal. A pótcselekvés valódi kampányba fordult. Ősszel zajosan megállapodtak az érdekképviseletekkel: Parragh László buzgón nyilatkozott, hogy a multik már elkezdték az árcsökkentést és ezt javasolta a hazai cégeknek is. A kiskereskedelemben 400 milliárdot és 1,5%-os forgalombővülést várt. A lelkesedés nem volt kötelező, a VOSZ főtitkára például egyenesen pénzkidobásnak minősítette az intézkedést. A kormányzati vakbuzgóság akkortájt szülte az árcsökkentést ellenőrző árkommandók briliáns ötletét is. A mikrofont magához ragadó fiatal államtitkár, Mesterházy Attila, nem rettent vissza a feketelistáktól, és más drága és jogilag aggályos megoldásoktól sem. A kormányzat nem csak sarkantyúzott, répa is került a szamár elé: nyereményjátékok indultak. Sokat vártak a verseny árleszorító hatásától is, pedig az árképzésben a forintárfolyam bizonytalansága, máshol a piaci erőfölény vagy maga a tehetetlenség is ez ellen hatott.
A 2006 őszi áfaemelés ellenére a költségvetés hiánya az áfa fel-le rángatásából így is több mint 110 milliárd forint lett és ebben az évben a GDP 9 százalékára rúgó deficittel Magyarország a uniós rangsor élére került. Ezek az adórögtönzések azonban nem csak a közvetlen költségvetési hatások miatt veszélyesek, hanem hosszabb távon is, mert a magyar adótudatosság világviszonylatban harmatgyenge. Az emberek több mint háromnegyede nem ismeri az állami bevételek és kiadások főbb tételeit, a kettő közti szoros kapcsolatot és a közszolgáltatások pontos finanszírozási igényét és formáját. A népesség 20 százaléka 2007-ben – a TÁRKI adatai alapján – nem tudta megmondani, hogy fizetett-e személyi jövedelemadót az előző évben, 40 százalékuk egyetlen munkaadói járulékot sem tudott megnevezni. Az ilyen ad hoc adóváltoztatások tovább gyengítik az adórendszer kiszámíthatóságát, elfogadottságát. Ha azt az elképesztő energiát, amit az ár- és bér kommandókra és egyéb blődségekre fordítottunk, csak részben államháztartási reform előkészítésre és a tudatosság javítására fordítottuk volna, sokkal előbbre tartanánk. Sosem késő elkezdeni.
