Medgyessy "ijedt nyuszi" belépője a Bokros-féle "üssed, üssed, botocskám" után bölcs taktika volt. Lerítt róla, hogy nincs sok kedve az egészhez, kért engedélyt majd visszamenni bankelnöknek, amúgy pedig mindenkinek mindent megígért. Amit mondott, ír volt a nép sebeire, de megnyugtatta azokat is, akik a stabilizáció folytatására koncentráltak. Azóta álmos csönd lepi a gazdasági közéletet, a sajtó tb-ügyeken és néhány lokális csetepatén rágódik, miközben Medgyessy a Top 3-at ostromolja a népszerűségi listán, és még csak meg sem izzadt.
Gazdaságpolitikai környezet
Ez így azért túl szép. A pénzügyminiszter szavai szerint "a gazdaság már megemésztette a Bokros-csomagot", de közel sem mindegy, hogy mikor és hogyan távozik annak szervezetéből, és kell-e esetleg Tisasen vagy széntabletta. Nem világos, mennyire volt átmeneti az ipari termelés növekedésének év végi megtorpanása vagy az első negyedéves fizetésimérleg-romlás. De nemcsak átmeneti vagy annak tűnő problémákra kellene megoldást találni, hanem néhány hosszabb kifutású ügyre is, mint például a sokat emlegetett antiinflációs politika hogyanjára, vagy arra, hogy hát milyen alapon lesz itt majd növekedés.
Nem csak a gazdaság, hanem a gazdaságpolitika mozgástere is nagyon megváltozott, mióta Medgyessy utoljára pénzügyminiszter volt. Mások lettek a játékszabályok, mások a játékosok (még akkor is, ha az arcok olykor felettébb ismerősek). Az intézményi, törvényi és szerződéses kötelezettségek azzal, hogy beszűkítik a lehetőségeit, új irányokba terelik a politikát. A liberalizáltság foka nagyobb, a magángazdaság teljesítménye lassan a GDP kétharmadára rúg. A jövedelempolitika tartalékai a Bokros-korszakban gyakorlatilag kimerültek, árpolitika szűk körben létezik, de ott is automatizmusok és szerződések állítanak falat az állami beavatkozásoknak. Jól-rosszul, de megszilárdultak a gazdaságirányítás szabályozási keretei. A gazdasági folyamatokat így egyre kevésbé tudja befolyásolni a Pénzügyminisztérium, amelynek ráadásul az államháztartás reformja is leköti az energiáit. A gazdasági ciklus befolyásolásában felértékelődött a Magyar Nemzeti Bank szerepe, de ők is csak szűk keretek között mozoghatnak, hiszen a bankkonszolidáció - állítólag - lezárult, az árfolyam-politika egy évre előre rögzítve van, a vállalatok viszonylag szabadon vehetnek fel külföldről hitelt.
Egy jól bevált technika
E beszorított helyzetben könnyen előkerülhet egy régi technika, az úgynevezett mozgósítás. Ilyenkor - ahogy Soós K. Attila írta szép emlékű kutató korában - "a társadalom tagjait nemcsak formális, kodifikált irányítási, szabályozási eszközökkel késztetik, hanem informális módon is felhívják, nyomást gyakorolnak rájuk a célok követése érdekében". A kilencvenes években időről időre felbukkantak gazdasági kampányok, bár erejük lényegesen kisebb volt, mint a hőskorban. Céljuk egyre inkább a piaci várakozások befolyásolása lett. E várakozások azonban nem szülnek közvetlenül döntéseket, hiszen a döntéshozókat befolyásolják olyan tényezők is, mint az ágazatok piaci szerkezete, az egyes vállalatok beruházáspolitikája vagy mondjuk a gazdaságpolitika hitelessége. A hitelességet úgy lehet megszerezni és megőrizni, ha a gazdaságirányítás jól meghatározott célokat, lépéseket jelöl ki előre, és azokat meg is valósítja. A fejlett országokban a jegybankok előszeretettel fogalmaznak meg folyamatosan ellenőrizhető célokat, például a kamatok vagy a pénzmennyiség év végi szintjét illetően. Nincs szükség nagy csinnadrattára, az üzenet világos, a siker vagy kudarc azonnal mérhető. Ezekkel a finom módszerekkel azonban kétségtelenül nehéz olyan radikális változásokat elérni, amilyeneket a kormány célul kitűzött: ilyenkor nagy a kísértés egy jó kampányolásra.
A közelmúlt gazdaságtörténetében több olyan kampányt is láthattunk, amelyben a verbális show-n kívül nem sok minden történt. Az egyik jellegzetes kampánytípus a "nyitott ajtók döngetése" volt: amikor például az MDF-kormány 1993 végén a növekedés mellett kampányolt, a gazdaság már növekedésnek indult. A Békesi-féle "adj aranyat, csacsikám"-korszakban - s mi, csacsik csak adtuk, csak adtuk - nagyszabású stabilizációs kampány zajlott. Ennek gyökerei a választási kampány sikeres retorikájához nyúltak vissza, eszközei pedig leginkább az albán légvédelemre emlékeztettek, mivel jóformán semmi más nem történt, mint hogy Békesi és Horn rázta az öklét az égre, az importra és - időnként - egymásra.
Az idei antiinflációs roham mindkét új keletű pótcselekvési kampány jegyeit magán hordja. Az infláció lassú csökkenésével mindenki számolt erre az évre, hiszen idén a leértékelés éves üteme 1995-höz képest jelentősen kisebb, és a reálbérek tavalyi csökkenése költség- és keresleti oldalon is lassítja az idei áremelkedést. Ugyanakkor komoly új antiinflációs lépésekre nem került sor az év első hónapjaiban, inkább csak inflációs számmisztikával operált a gazdaságirányítás. Történt ugyanis, hogy tavaly a kormány 1996-ra 20 százalékos fogyasztói árnövekedést jósolt, de most - néhány hónap sumákolás után - csak a december/december indexre látja ezt a szintet tarthatónak.
Ellenvetések
Ráadásul az sem meggyőző, hogy itt és most a legfontosabb tennivaló egy kiadós antiinflációs program. A 20-30 százalék körüli infláció ellen ugyanis nagyon nehéz hatásosan harcolni, s egy ilyen harcnak komoly növekedés-visszafogó hatása lehet. A csúszó leértékelés, a vámpótlék idő előtti csökkentése vagy egy erkölcsi prédikáció a vállalatoknak nem ígér sokat. Újabb szigorú fiskális és monetáris politikai lépésekre lenne szükség az infláció radikális csökkentéséhez, ám ennek kellemetlen hatásai lennének, amit - egyelőre - célszerű elkerülni. Ettől kezdve nincs könnyű dolga a gazdaságirányításnak. A lassúbb, de folyamatos inflációcsökkenéshez érdemes lenne felmérni, hogy az egyes piacokon milyen eszközökkel lehet hosszú távon kiszámítható árpályát elérni. Javítani kellene az ezzel kapcsolatos kommunikáció csatornáit, intézményeit. Egyre hosszabb távon kellene kiszámíthatóbbá tenni a monetáris és fiskális politikát - ebből a szempontból az államháztartás reformjának tologatása a huszonegyedik század felé: öngól.
Gyorsmérleg
A Medgyessy-korszakot eddig a nyugdíj körüli matatás, az antiinflációs kampány és gyanús csend jellemzi. A kampány célja valószínűleg az, hogy mulattassanak bennünket, miközben a színfalak mögött zajlik az egyeztetés. A kormány nyilván azért próbálja a háttérben elrendezni a dolgokat, mert olyan témák maradtak függőben, amelyekkel kapcsolatban a közvélemény nagy többsége még az elkerülhetetlen változtatásokat is ellenzi. Ráadásul a Bokros-csomag kevésbé kemény lépései is - a nyilvános egyeztetési formában - mindent elsöprő ellenszenvet váltottak ki, s ezt megismételni a választások közeledtével politikailag nem kifizetődő. Ugyanakkor a nehezen átlátható érdekütköztetési és egyeztetési gyakorlat (kiegészítve az érdekképviseletekkel és a tőkés csoportokkal való túlzott picsi-pacsival) hosszabb távon a nagy bukás veszélyét is magában hordja. Az olasz és a svéd politikai rendszer közelmúltja ezt is mutatja, és nem mellékes, hogy az olasz rendszer esetében nem csak egy kormány, hanem egy egész politikai rendszer került válságba.
Bokros egykori vitái, konfliktusai mögött többnyire markánsan eltérő nézetek és érdekek álltak, nem csupán személyes konfliktusok. Ezek az érdekek ma is léteznek, csak egyre kevésbé artikulálódnak nyilvánosan. Jobb az, hogy most minden a kulisszák mögött zajlik? Aligha. Nem a cirkusz hiányzik, hanem a jól definiált célok és eszközök, az olyan előterjesztések, amelyekben világossá válik az egyes alternatívák hosszú távú költsége és haszna. Az hiányzik, hogy az állampolgárok számára világos legyen, ki mit képvisel, hogy ezt - alkalomadtán - számon tudják majd kérni.
László Géza
