A meghívás senkit sem lepett meg, hisz javában zajlott a felkészülés a font aranyra való átválthatóságának visszaállítására. Az ún. aranystandardrendszertől - melyben az egyes országok fizetőeszköze korlátlanul átváltható aranyra, és így az egyes valuták aranytartalma határozza meg az árfolyamot - a minisztérium és a bankok a nemzetközi bizalom megteremtését remélték. Keynes ellenezte ezt, mert szerinte a körülmények megváltoztak. Az amerikai és az angol árak elszakadtak egymástól, és a visszatérés, érvelt Keynes, az export és a brit üzemek nyereségének csökkenéséhez és elbocsátásokhoz vezetne. Ennek a veszélye akkor csökkent volna, ha az intézkedéssel megvárják, amíg az amerikai infláció kiegyenlíti az árkülönbségeket. Nem tetszett neki az sem, hogy a rendszer az arany, e "barbár relikvia" árának és - a nagy amerikai készletek miatt - az USA gazdasági mozgásainak szolgáltatná ki a szigetországot. Az arany nemzetközi reneszánsza és ezzel az egyes országok monetáris politikájának korlátozása mellett állt viszont a brit központi bank nagy befolyású vezetője, Norman Montague. A pénzügyi különbizottság - miután mindenkit meghallgatott, aki élt és mozgott - szintén a visszatérés mellett tette le a voksát. Velük szemben jóformán csak Keynes, McKenna és Churchill barátja, Lord Beaverbrook médiamágnás szólalt meg. (Minderről szórakoztatóan számol be Liaquat Ahamed A pénzvilág urai c. könyve, amely nemrég jelent meg magyarul, Felcsuti Péter fordításában.)
Vita ide vagy oda, az ember hajlamos lenne hátradőlni, amikor a XX. század egyik legelőrelátóbb, legbátrabb politikusa és legnagyobb hatású közgazdásza ül le megoldani egy problémát. Churchill ráadásul nem vette félvállról az ügyet, még egy provokatív dolgozattal is meglepte minisztériumi kollégáit e témában, akik bosszankodtak, mert elődeinél ez a javaslat vita nélkül átment volna.
Nem csigázom tovább az olvasó érdeklődését: alig két héttel ezek után a XX. század egyik legrosszabb gazdaságpolitikai döntését hozta meg a brit kormány. A vacsorán Niemeyer és Lord Bradbury azzal érvelt, hogy az aranystandard bombabiztos nemzetközi rendszer lesz, és a gazdasági realitások talajára állítja az országot. Keynes elsősorban a várható munkanélküliséggel érvelt; ő az angol és amerikai árak régi paritáson számolt 10-12 százalékos különbségét és egyes termelési tényezők - például bérek, szállítási költségek - rugalmatlanságát hangsúlyozta. Ez annak a kompromisszumnak a lehetőségét villantotta fel, hogy vagy várjanak még, vagy csökkentsék az egykori paritást, tehát értékeljék le a fontot, és így állítsák vissza az átválthatóságot. Niemeyerék ezt fölöslegesnek tartották, mert szerintük az új rendszerben a költségek jelentős része is gyorsan csökkenhet, és a kulcsvalutaként működő font 2-3 százalékos leértékelése komolytalan lenne. A sok alkohol ellenére - ebben a pénzügyminiszter verhetetlen volt - a vitában nem közeledtek az álláspontok. Churchill végül megkérdezte McKennát, hogy mint politikus és volt miniszter hogyan döntene az ő helyében. A Midland Bank elnöke kicsit gondolkodott, majd - Keynes teljes megdöbbenésére - azt válaszolta: "Vissza kell térni. De pokoli lesz." E pálfordulás volt a fáma szerint az utolsó csepp a pohárban. A britek rövidesen visszatértek az aranystandardrendszerhez, ráadásul az eredeti paritáson. Alsóházi beszédében Churchill az előkészítés alaposságát és a szinte teljes szakmai összhangot hangsúlyozta.
A döntést néhány bizonytalan hónap, majd a keynesi forgatókönyv legrosszabb változata követte. Miközben a munkanélküliek száma egymillió fölé emelkedett, a gazdaságpolitikának magas kamatokkal kellett külföldi forrásokat bevonnia, és közben ösztönöznie a gazdasági szereplőket, hogy csökkentsék költségeiket és a béreket, mert az aranyparitás megkötötte a politika kezét. Rövid időn belül az általános sztrájk veszélyével, emelkedő aranyárral, árszínvonal-csökkenéssel, csődökkel és recesszióval masírozott az Egyesült Királyság a világválság felé.
Hol hibázott Churchill? Ez a történet is a gazdaságpolitikai csodavárásról szól, mint a nirvánatévedés - csak itt nem egy soha ki nem próbált eszközt vetettek be, hanem egy régi intézmény iránti nosztalgia győzött a közgazdasági érvek felett. Az aranyalapú pénzrendszertől túl sokat vártak: a szigetország nemzetközi súlyának helyreállítását, s egy politikamentes automatizmust, ami csökkenti a reálgazdasági és pénzügyi ingadozásokat. Tulajdonképpen a tévedhetetlenséget. Ez a vágyakozás mai szemmel azért is meglepő, mert a font menedzselésének kötetlenebb rendszere - mindenki szerint - tűrhetően működött a háború után. Valószínűleg már csak ezért sem hitték el sokan, hogy a korábban bevált csodafegyver fordítva is elsülhet. A jól működő átmeneti állapot elaltatta az éberségüket. Az aranystandard mítoszának erejét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tavaly republikánus képviselők újra megfontolásra javasolták.
Keynes legendás írásában, az Economic Consequences of Mr. Churchill-ben rossz ítélőképességgel és befolyásolhatósággal vádolta a pénzügyminisztert, mert nem ismerte fel, hogy a körülmények megváltoztak. Churchill "élete legrosszabb döntésének" tartotta ezt az intézkedést, vállalta a teljes felelősséget, pedig már alsóházi beszédében is elmondta, hogy nem elég felkészült a döntéshez, ezért a szakértőkre hagyatkozik. Mentségére szóljon, hogy ő legalább megérezte a veszélyt, s csak amikor már túl nagy volt az összhang a gyakorlati szakemberek és a régi vágású közgazdászok között, és túl súlyos a politikai nyomás a kormányon, akkor állt az aranypártiak élére. (Okkal feltételezhetnénk, hogy a durva kritika után Churchill szóba sem állt Keynesszel. Ellenkezőleg. 1927-ben személyesen hívta meg őt kedvenc asztaltársaságába, az "Other Club"-ba, ahol olyan különleges emberek vitatkoztak velük közéleti dolgokról, mint P. G. Wodehouse vagy H. G. Wells.)
A mi elmúlt húsz évünkben két módszer kísértett bevált csodaszerként a magyar gazdaságpolitikában, a forint leértékelése és - a szomszédok sikerei után - a személyi jövedelemadó kulcsának csökkentése. A két elhibázott döntés, a sáveltolás fiaskója és az egykulcsos adó rossz időzítése bizonyítja, hogy a gazdasági mítosz és a rövid távú sikerek vágya túl könnyen talál egymásra és írja felül a gazdasági szabályokkal, ciklusokkal és a körülmények megváltozásával kapcsolatos, néha bonyolultnak tűnő szakmai érveket.
