Hogy a politikusok fülébe sugdosó nagyvállalkozó időtől és tértől függetlenül örök, arról a napi hazai hírek fogyasztóinak is lehet fogalmuk. Széles Gábor február 18-án hivatalos Facebook-oldalán a következő információt osztotta meg olvasóival: "Van egy álmom... most említem először. Most már egy ideje csak dolgozunk rajta... De ha ez bejön, akkor végre Magyarország olyan növekedési pályára áll, amin már vagy ötszáz éve nincs!!! Őszig ne kérdezzetek, csak figyeljetek!"
Bár a hír sok szellemes találgatásra adott okot, jelenlegi tudásunk alapján ez a projekt nem létezik. Nem létezhet. A magyar gazdaság pályája több szempontból is meghatározott, a jelenlegi szabályozási és külső feltételek mellett középtávon úgy 0 és 2,5 százalék közötti éves növekedés lehetőségét mutatja. Való igaz, ennek a többszörösét is láttuk az elmúlt húsz évben: ám aki további, mondjuk, 700 milliárd forint feletti éves hozzáadottérték-növekedést akar egy álomprojekt segítségével felmutatni, annak több ezermilliárd forintot kell ehhez befektetnie, több ezer főnyi új, szakképzett munkaerőről és hatékony projektmenedzsmentről gondoskodnia. Ilyen hirtelen fordulatot a legsikeresebb iparpolitikát alkalmazó országok sem tudtak felmutatni az elmúlt évtizedekben - miközben ma Magyarországon nemcsak az innováció megfelelő intézményi és finanszírozási feltételei hiányoznak, hanem az egyszerre eredeti és reális ötlet is.
Az álomprojektekkel a legnagyobb baj a kockázatok rossz feltérképezése. A modern kapitalizmus egyik első nagy spekulációs válságát a 18. században grandiózus álmokat dédelgető vállalkozók és tory politikusok (többek közt a kincstár vezetője) indították el, amikor a Déltengeri Társaságot kereskedelmi koncesszióval látták el a konzervatív üzletpolitikát folytató Bank of England ellensúlyozására. Amikor az alapüzlet akadozni kezdett, a társaság bekapcsolódott az államadósság kezelésébe is - azaz fújtak még egy nagyot a lufin. A részvények árfolyamát először megemelte a spekulációs mánia, majd a pánik lerombolta. Hatalmas vagyonok vesztek el, és komoly zavarok keletkeztek a brit gazdasági intézményrendszerben.
A politika a hasonló kalandok ellenére évszázadok óta odafigyel e szirénhangokra. Nemcsak azért, mert a nagyvállalkozók finanszírozták a királyi udvarokat és a kormányokat, a háborút és a békét, hanem azért is, mert az ötleteik lefegyverzően egyszerűek voltak. Márpedig politikusaink nem szeretik a bonyolult elméleteket. Bár többnyire bizonytalan közgazdasági előképzettséggel érkeznek a politika világába, e kérdések igencsak izgatják őket. Részben, mert az anyagi gazdagság, a piaci erő mindig a politikai hatalom riválisa, részben meg azért, mert a nagy projektekben a rövid távú sikerek esélyét és a szervezettséget fedezik fel. Egy-egy ilyen vállalkozás leválasztható az államapparátus működéséről, egyértelmű felelőse van, és könynyebben kezeli a politika üzleti gépezete is. A közös bennük az, hogy sok pénz kell rájuk.
Politikai alkuk ösvényén
A 2012-es IMF-hiteltárgyalások előtt Demján Sándor így nyilatkozott a Dow Jones amerikai hírügynökségnek: "Magyarországnak 18-20 milliárd eurós hitelre van szüksége a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), ebből 15 milliárd szolgálna elővigyázatossági célokat, 3-5 milliárdot pedig a gazdaság fejlesztésére, a foglalkoztatottság bővítésére kellene fordítani." Akadtak konkrétabb javaslatai is. "Egyedül az élelmiszeripar fejlesztésével egymillió munkahelyet lehetne teremteni" - állította, de a járműiparban, a vegyiparban és a gyógyszeriparban is meglátta a gyors növekedés képességét - már ha megfelelő mennyiségű forráshoz juttatja e szektorokat a költségvetés. Demján szerint az EU óriási hibát követett el, amikor megtorpedózta a magyar kormány eredeti stratégiáját, amely magasabb költségvetési deficit árán stimulálta volna a gazdaságot: "Magyarország csak növekedés révén tudja törleszteni adósságát, megszorításokkal már semmit sem lehet elérni." Az unióban talán arra gondolhattak, hogy stimulálásban eddig is bajnokok voltunk, csak az eredményekkel van némi gond.
Mifelénk a nagyvállalkozók - Warren Buffet adóemelési javaslatával ellentétben - általában nem állnak elő olyan ötletekkel, amelyek nekik maguknak is fájnának. Igaz, ebből nem is csinálnak titkot, mondván, pénzzel és feladattal kell felszerelniük csapataikat. Csakhogy nagyon nem mindegy, milyen hatékonysággal költik el ezt a pénzt. A mi "első generációs" nagyvállalkozóink eddigi eredményei sokkal inkább politikai alkuknak, mintsem piaci sikereknek tudhatók be. Többségük a szolgáltató szektorban, banki, kereskedelmi területen tevékenykedik, ahol az ingatlanokat, a csöveket, utakat nem lehet könnyen felszedni és odébb tenni egy országgal, a hiteleket ripsz-ropsz behajtani - ezért nagyobb a politikai kiszolgáltatottságuk is. Viszont monopolhelyzetek kialakítására és nehezen követhető nagyprojektekre mindig remek lehetőségek nyílnak.
A mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban - legnagyobb tőkéseink mostanában előszeretettel mozognak e területen - sem nagyon más a helyzet a méretgazdaságosság, a tőkeerő jelentősége és a piaci működés komoly zavarai miatt. Demján nagy ötlete az élelmiszeripar foglalkoztatási potenciáljáról szerintem nem állja meg a helyét a mai szabályozási feltételek mellett. Sem a nagyvállalkozók magasabb eszközigényű élelmiszer-ipari fejlesztési programjai, sem a Bencsik-Ángyán-féle, sokkal nagyobb fajlagos munkaerő-igényű, romantikus földhasznosítási koncepció nem tud ekkora ugrást elérni. Szociálpolitikai jellegű tömeges mezőgazdasági foglalkoztatás persze lehetséges, de ennek gyenge a hatékonysága és jelentős a költségvetési terhe. Egy nemrég készült MTA-kutatás szerint a teljes magyar gazdaság az elkövetkező időszakban legfeljebb évi átlag 30 ezer piaci munkahelyet tud teremteni: egymillió a mai szabályozási feltételek mellett belátható időn belül nem lesz, és punktum.
Rossz hírek álruhában
A nagy kutatók, tudósok, ha eredeti szakterületükről más tudományos vizekre eveznek, hajlamosak elfeledkezni az új diszciplína alapvető szabályairól. Paul Krugman "nagyember-betegségnek", great man disease-nek hívja ezt a jelenséget. S ahogy egy vonalas iskolaigazgatóból sem biztos, hogy eredményes oktatási államtitkár vagy egy bankot belülről alig látott, engedelmes gazdasági miniszterből sem száz százalék, hogy kiváló jegybankelnök lesz, úgy a sikeres vállalkozók gondolatai sem mindig érnek aranyat. Nem csak a magáncéljaik miatt; ők ugyanis személyes, konkrét tapasztalataikat legtöbbször a közgazdasági axiómák elé sorolják. Nehéz őket meggyőzni arról, hogy ami jó egy nagyvállalatnak, nem biztos, hogy jó az országnak is. A VOSZ elnöke az árfolyamról is odanyilatkozott: szerinte Magyarországnak kívül kell maradnia az eurózónán, és "egy jó átváltási árfolyamot megcéloznia, mondjuk 310-315 forint körül". De miért pont ennyit? És mi lesz az importtal? Milyen számítások után jutott erre? E kérdésekre ritkán kapunk választ, a politikusnak tanácsot adó vállalkozó leginkább magára, és nem mások elemzéseire hagyatkozik. Csak lő, de nem tölt. A múlt sikerei is torzítják a gondolkodását, túlságosan bízik az intuíciójában, a szerencsében, a mágiában. "Miért ne érhetne végre nemcsak engem, hanem a magyarokat is óriási szerencse?" - írja bejegyzésében Széles.
Az érvelésbe néha egészen nyilvánvaló hibák is csúsznak. Paul Krugman megfigyelte, hogy az amerikai nagyvállalkozók sokszor nem értik azt, amit a közgazdászok a tőkebeáramlás és a külkereskedelem kapcsolatáról mondanak. Az üzletemberek általában úgy gondolják, ha egy országba jelentős a tőkebeáramlás, akkor az azonnal külkereskedelmi többletet és több munkahelyet eredményez, hiszen új gyárak épülnek, és beindul az export. Csakhogy a beáramló működő tőkével szemben előbb a külföldi termékek vásárlása és külkereskedelmi hiány áll a mérlegben. Ha a Mercedes gyárat épít, befektet Magyarországon, akkor a beáramló források jelentős része azonnal gép- és nyersanyagimportot generál, mert a magyar piacról ezek azonnal nem szerezhetők be. A foglalkoztatás csak lassan nő, és a nagy tőkebeáramlás ráadásul erősítheti a forintot, ami rontja az exportáló vállalatok helyzetét. A történetnek persze ezzel együtt is jó a vége, sokat köszönhetünk e befektetéseknek - de a pozitív hatás nem érezhető azonnal. (Nem mindig jó hír a külkereskedelmi mérleg javulása sem, mert ha az részben a tőkekiáramlás miatt történik, mint manapság nálunk, akkor később komoly gondot okozhat.)
A nagy ötletek éve
A nemzetgazdaság logikailag zárt rendszer, szemben a vállalati üzletek nyitottabbnak, dinamikusabbnak tűnő világával. Nincs tehát az az álomprojekt, amely egyik pillanatról a másikra helyre tudná billenteni a költségvetési egyensúlyt, vagy meglódítaná a megrekedt növekedést. Nagyvállalkozóink mindig az állami keresletélénkítő kiadásoktól, a vállalkozások vissza nem térítendő támogatásaitól várják a Kánaánt. De hitelből vagy vagyoneladásból származó pénzből világos hozamkövetelmények és biztosítékok nélkül nem szabad költekezni, különösen nem egy ennyire eladósodott országban, mint a miénk. Még a nálunk kevésbé eladósodott országokban is, még az aktív válságkezelést pártoló közgazdászok is csak olyan projektek finanszírozását támogatják (elvben), amelyek - például környezetvédelmi okokból - elkerülhetetlenek. E beruházásokat is csak előre hozzák. A mi helyzetünkben, az elmúlt évtizedek gyakran homályos céljai és bizonytalan megtérülési elvárásai mellett, öngyilkosság lenne a pénzosztogatás. Érdekesség, hogy ezt a vitát egyszer már lefolytattuk. A Suchman Tamás irányította ÁPV Rt. 1995-ben privatizációs rekordbevételt ért el. Suchman ekkor összevitatkozott a pénzügyminiszterrel, Bokros Lajossal e pénzek felhasználásán. A közgazdászszakma nagyobb része a teljes összeget adósságtörlesztésre, míg Suchmanék gazdaságélénkítésre szerették volna használni. Megszólalt Kornai János is, és kompromisszumot javasolt: a költségvetés kamatmegtakarításait (30-40 milliárd forintot) gazdaságélénkítésre használják fel, a bevételt magát törlesztésre. Körülbelül ez lett a vita kulturált megoldása - lám, néha összehozunk ilyesmit is.
A költekezéshez és a nagy projektálmokhoz nem ártana ismerni, milyen hatékonysággal használták fel a vállalatok eddig az olcsó forrásokat. Ám a méréseket, értékeléseket csak addig kedvelik a növekedés lovagjai, amíg nem zavarják a szép elképzeléseket. Ebben is nagy az összhang a politikusok többségével, akik mindig tartanak az ilyen megmérettetésektől. Mindenesetre a néhány elérhető felmérésből lesújtó kép rajzolódik ki. A vissza nem térítendő támogatások hosszú távú eredményessége mindig nagyon gyenge volt a kis- és középvállalkozások körében. Sok esetben a célok sem teljesültek maradéktalanul, a forrás elapadása után pedig minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A nagy PPP-projektek költséghatékonyságáról is sok lesújtó hír kering, és kevés valódi elemzés érhető el. Az a hulladékhasznosító, ami megépült ugyan, de utána hónapokig nem tudják bekapcsolni, nem csak azért büdös, mert a szemét békésen rohad a kádakban. Az útdíj-infrastruktúra kiépítésének viszontagságai, majd végül hadiipari megvalósítása pedig világossá teszi, hogy a Demján és Széles gazdasági világnézetével egyébként rendszerint egy hullámhosszon mozgó kormány mire megy a nagy projektötletekkel 2013-ban.
