László Géza: Visszajátszás

A nirvánatévedés

  • László Géza
  • 2013.04.28 15:03

Egotrip

 


A magyar gazdaság mai szomorú állapotát az eladósodással, a devizahitelek elburjánzásával, az unortodox szemlélettel vagy épp himnuszi balsorsunkkal szoktuk magyarázni. Bár nem járunk messze az igazságtól, mégis érdemes az ezredforduló óta elhibázott gazdasági intézkedéseinket egyenként megvizsgálni. Nemcsak azért, mert ezek időről időre újra felbukkannak életünkben, hanem azért is, mert a döntéshozók sokszor ismerős, nem kikényszerített hibákat követtek el. Nemcsak a populizmus, hanem vaskos tévedések vitték őket előre tévútjukon. Azért sem árt ezeket az eseteket újra elővenni, mert a róluk készült kutatási eredmények lassan elmerülnek a feledés homályában. A sorozat nyomasztó hangulatát időnként nemzetközi példákkal és jó döntések bemutatásával igyekszem majd megtörni.

 

Az ezredforduló óta eltelt időszak egyik első unortodox gazdaságpolitikai beavatkozása a 2001-2002-es, közel százszázalékos minimálbér-emelés volt. Ehhez hasonló lépést csak egy-két fejlődő ország gazdaságtörténetéből sikerült előbányászni - a magyar akció után. Előtte senki sem hallott még ilyenről.

Történt, hogy 2001 januárjában 25 500 forintról 40 ezer forintra, majd egy év múlva 50 ezerre nőtt a minimálbér Magyarországon. Maga a miniszterelnök is kísérletnek nevezte az intézkedést egyik első megszólalásában, bár később ettől a retorikai fordulattól - érthető okokból - eltekintett. Hatástanulmány nem készült, szakmai vita sem folyt, pedig még a hivatalból egyetértő szakszervezetek is aggályoskodtak a várható adózási és foglalkoztatási hatásokkal kapcsolatban. A kormányzat fejében a következő kép élt: a kétszeres, az átlagbérek 40 százaléka feletti álomminimálbér vonzó lesz a korábban a munka világából kikerült embereknek, újra munkát vállalnak majd, és ezzel csökkennek a költségvetés terhei. A politikai stratégia akkor újszerű volt: a vállalatok zsebéből kivett összeggel jutalmazták az alacsony bérűeket, és igyekeztek szavazatokat szerezni. Ugyanakkor e politikai célokat sokkal kisebb emeléssel is el lehetett volna érni - nem ez volt tehát a magyarázata a minimálbér-emelés extrém mértékének. Sokkal inkább a gazdasági növekedés korlátlan lehetőségeibe vetett hit és a magas minimálbérekkel kapcsolatos nirvánatévedés.

Nirvánatévedésnek azt hívják, amikor valaki a napi rossz gyakorlatot egy még ki nem próbált álommegoldással veti össze, és ebből von le rossz következtetéseket. E csapdától még a zsenialitás sem véd meg. A 60-as években a Nobel-díjas Kenneth Arrow bebizonyította, hogy a racionális vállalkozások a kockázatok miatt a szükségesnél kevesebbet ruháznak be alapkutatásba. A megoldást e tevékenység állami támogatásában látta. Harold Demsetz ezt nevezte nirvánamegközelítésnek, és így érvelt: abból, hogy a piac nem termel ki megfelelő kockázatkezelési konstrukciókat, még nem következik az állami megoldás sikere. Szerinte egy jó intézményi döntéshez mindig a reális alternatívákat kell összehasonlítani; a tisztán elméleti megoldási lehetőség maximum a helyzetértékelésben segít.

A nirvánatévedés a hétköznapi életben inkább szkeptikussá teszi az embereket, valahogy úgy, ahogy G. B. Shaw-t a kereszténység szellemisége: "Nagyon jó ötlet, csak éppen még senki sem próbálta ki a gyakorlatban." De mifelénk az állam képességeivel kapcsolatban határtalan az optimizmus. A mellékhatásokon nem sokat merengve a magasra emelt minimálbértől is gyors sikereket várt a kormány 2001-ben. A nirvánatévedésből nirvánaakció lett. Úgy viselkedtek, mint az a magabiztos mérnök, aki vakon hisz a tervében, és nem veszi kellőképpen figyelembe a kockázatokat. Abban bízik, hogy a valószínűtlen baj esetére is lesz jó műszaki megoldása. Szokták ezt a túlzottan magabiztos megközelítést a kontroll illúziójának nevezni. A vállalati fejlesztési gyakorlatban magam is megtapasztaltam, hogyan is működik mindez, és milyen idegtépő az utána következő, rögtönzésekkel operáló hibaelhárítás. Az biztos, hogy a kreativitásnak nem ez a leghasznosabb formája, és országos ügyekben különösen nem. Talán erre gondolt Borisz Jelcin is, amikor így fogalmazott Oroszországról a 90-es években: "Országunk oly gazdag, oly tehetséges, és oly kimerült a szakadatlan kísérletezés miatt."

Már Demsetz felhívta a figyelmet a nirvánatévedés esetén a döntéseket befolyásoló három gyakori tévhitre. Az egyik ilyen a mifelénk is nagyon népszerű "ingyenebéd" gondolata: az állam biztos talál olyan megoldást, ami hosszú távon nem kerül semmibe. Az MTA kutatói 2004-ben modellezték a nirvána-minimálbéremelés lehetséges költségvetési hatásait, és ebből jól látszott az ebéd ára: a céloktól elmaradó költségvetési bevétel és az azt még meg is haladó kiadás. Ezt az elemzést minden bizonnyal szívesen elvégezték volna 2001-ben is, csak a kutya nem kérdezte őket. A nirvánatévedésre gyakran rásegít "a szomszéd kertje mindig zöldebb" illúzió is. Valahogy így: ha sok európai országban lehet a minimálbér magasabb, mint az átlagbér 40 százaléka, akkor miért pont mi maradjunk le? A harmadik tévhit pedig az emberek szokásainak, például adózási vagy munkavállalási kedvének gyors megváltozásával kapcsolatos illúzió, amibe politikusaink oly nagy előszeretettel ringatták magukat az ezredforduló táján.

Az intézkedést követő hónapokban a gazdaság lendülete nem torpant meg: nőttek a bérek, csökkentek a kereseti egyenlőtlenségek, és nem indult új elbocsátási hullám. Ugyanakkor már a 2001-es első lépés után - Kertesi Gábor és Köllő János szerint - kimutathatóan csökkent a foglalkoztatottság a kormány által preferált kisvállalati körben, és kétszer akkora lett a minimálbéresek állásvesztésének valószínűsége, mint másoké. 2002-ben aztán csökkent az alacsony bérűek elhelyezkedési esélye is. Az elmaradott régiókban ezek a hatások halmozottan jelentkeztek. Az intézkedés az inflációt is erősítette, és a jövedelemelosztás szempontjából is - Szabó Péter András szerint - félrehordott, mert a vesztesek többet veszítettek, mint amennyit a nyertesek nyertek, ráadásul ez utóbbiak jelentős része nem is szegény családban élt. És nem érte el a nagy célt sem, nem sikerült a munka világába visszaterelni az onnan korábban kikerült több mint egymillió embert. Nem javult a helyzet az adóelkerüléssel kapcsolatban sem - egy-két év alatt sem a potenciális munkavállalók, sem a vállalkozók nem változtak meg.

Sokat változtak viszont a politikusok. Ma már nemcsak tényként fogadják el, hanem ki is használják közös gyengeségeinket. A drasztikus intézkedés rossz döntés volt akkor, és ebben a tárgyban azóta is rossz kompromisszumok köttetnek - csak éppen nem a hatékonyság ideálja, hanem a politikai cinizmus jegyében. A jelenlegi minimálbér-szabályozás pedig rugalmatlanná teszi az alacsony bérűek piacát, visszafogja a foglalkoztatást, különösen a fejletlen régiókban. A növekvő üzleti kockázatok és extrém körülmények mellett mindez halmozottan negatívan hat, és ezzel az osztogató politikusok valójában többet ártanak, mint használnak a munkavállalóknak.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.