Marton László Távolodó

World music: elöljáróban Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers: Get On Your Knees And Pray. A képen látható négy derék sírásó a blues terepén munkálkodik: az énekes Big Daddy úr észak-carolinai, a gitáros Wolfgang Feld német, a herflis Oláh Andor és az énekes Orosz Andrea pedig a Dr. Valter & The Lawbreakers zenekarból való.

Odáig lehetnek az arab tánczenék rajongói: a három legnagyobb rai sztárnak szinte egyszerre jelent meg új albuma. Utoljára 1998-ban érezhettek így, amikor 1, 2, 3 Soleils címmel közös koncertlemezt készített Rachid Taha, Khaled és Faudel. Az éppen feltörekvõ Faudelt ugyan csak merõ jóindulattal lehetett csillagnak tartani - a fene sem értette, hogy mért nem Cheb Mami a harmadik -, de hát a tehetséggondozásnak is megvan a maga bája. (Arról nem beszélve, hogy Khalednek kõkemény riválisa a hátrányos helyzetû Mami, akit úgy könyveltek el, hogy csak "herceg" lehet, ha egyszer Khaled a "király", és hiába szorongatja, nem jön össze a robbantás. Ráadásul nem is ahhoz a kiadóhoz tartozik, mint Khaled, Taha és Faudel, vagyis adminisztratíve is macerás eset.)

Ha ezt a két (összecsomagolt) lemezt az elején akarjuk kezdeni, Nick Cave-ben érdemes visszapörgetnünk 1996-ig. Gondolom, emlékeznek: a The Boatman's Call album állt össze abban az évben, csupa meghitt és Cave zongorájára központosított dal - új irányt szabva az életmûben, megosztva a rajongókat, s egyszersmind átrendezve Cave és kísérõzenekara (a Bad Seeds) viszonyát.

Az ember, akit Joseph Anthony Fiddlernek hívnak, úgy ötven körül járhat, és most jelentette meg az elsõ szólóalbumát. Ez persze nem azt jelenti, hogy Joseph "Amp" Fiddler késõn érõ típus, hanem mást jelent: azt például, hogy nem muszáj olyan õrületesen nyomakodni, mert ha van minek, elõbb-utóbb úgyis eljön az ideje. Tessenek csak belehallgatni a Waltz Of A Ghetto Flyba, és rögtön kiderül: most nem csupán összeállt egy lemez, hanem bizony "eljött az idõ".

három lemezben közös vonásokat kellene találni, akkor bizonyára a visszafogottságot, az intimitást emelném ki, de lássuk be: teljesen fölösleges három távoli lemezben közös vonást keresni.

A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverõdött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit mûvel a maga három akkordjá-val, hanem azt is, hogy mit gondol a világról. "Az üzenet sokkal fon-tosabb, mint a zene", állt elõ a Chumba; persze mi mást mondhatott volna... - a muzsikálás még nem tartozott az erõsségei közé.

Míg a Sziget Fesztiválnak a "szakmával" és a közönséggel a legelején, 1993-ban sem adódott gondja, pontosabban szinte pillanatok alatt a legrangosabb európai fesztivállá vált, a két hónapja indult TV Sziget kisebb lépésekkel keresgélte a nézõit és önmagát.

ritka alkalom, hogy a mûfaj csúcsáról egyszerre jelentkezzenek (új albummal) négyen; már csak azért is, mert az egyikük jó pár éve még fentebb, a mennyekben muzsikál.

Tetszenek a Talking Headsre emlékezni? Hát persze. A Talking Headset nem lehet elfelejteni. A hetvenes évek végén, amikor az új hullám dúlt New Yorkban, nem volt nála dögösebb funkys tánczenekar. De azért túl lehetett élni a felbomlását is, mert jól látszódott, hogy abban a körben (a fejes) David Byrne már nem tudja kifuttatni a társmûvészetekhez és a világzenéhez kötõdõ terveit. Ami pedig a (késõbbi) szólólemezeit illeti, jó néhány überelte az utolsó két Talking Heads-dobást, arról nem beszélve, hogy szinte az összesen felbukkant egy-egy, a régi szép idõkre utaló szerzemény.

Koncerten én még ennyi embert nem láttam. Négyszázezerrõl írnak, s magam is úgy saccoltam, plusz-mínusz két százalék. Pedig Sting nem egy kiköpött tömegpszichózis, sõt ha azt vesszük, hogy manapság mit takar a sztárság, inkább a klasszikusok közé sorolnám. (Sajnos, nem ugyanaz.) Csinálhat bármit, az életmûve már megkerülhetetlen.

Kimondottan érdekesnek tartom, ahogyan Lou Reed rendezkedik az életmûvében. Ahogyan számvet, ahogyan tisztáz, ahogyan letisztul. Ha minden igaz, emlékeznek még: tavaly két albumot is megjelentetett. A The Raven Edgar Allan Poe mûvei révén szembesítette esendõségével, s idézte meg eredendõ irodalmi ihletettségét, míg a NYC Mannel egy nem kevésbé kegyetlen városnézõ túrára csábított, harmincegy válogatott szerzeménye terepén. S hogy ne essék kétség a két kiadvány kapcsolatát illetõen, a NYC Man is a The Raven alapkérdésével indított: "Ki vagyok én?" Amiként alighanem e körül sertepertél A holló turnéján rögzített Animal Serenade címû (dupla) koncertlemez is.

Bukowski (1920-1994) Magyarországon, hát az nem egy sikersztori. 1974-ben a Nagyvilág lehozta egy szolidabb novelláját (Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét?, fordította Rákosy Gergely), az mondjuk éppen idejében volt, de aztán semmi hír. Húsz év kellett, hogy a halála évében kijöjjön az Egy vén kujon jegyzetei (Ferenczy Könyvkiadó, fordította Balázs Attila), visszhang persze nuku. Úgyhogy maradtak a filmek, a tékában a Barfly (rendezte Barbet Schröder), a tévében meg a Tales of Ordinary Madness (rendezte Marco Ferreri). Láttam egy holland feldolgozást is, de annak nem emlékszem a rendezõjére, abból a sztoriból készült, amiben két csávó lop magának egy halott csajt, és azzal kamatyol. Tessék, most itt van: A venice-i tüzes sellõ.