Kimondottan érdekesnek tartom, ahogyan Lou Reed rendezkedik az életmûvében. Ahogyan számvet, ahogyan tisztáz, ahogyan letisztul. Ha minden igaz, emlékeznek még: tavaly két albumot is megjelentetett. A The Raven Edgar Allan Poe mûvei révén szembesítette esendõségével, s idézte meg eredendõ irodalmi ihletettségét, míg a NYC Mannel egy nem kevésbé kegyetlen városnézõ túrára csábított, harmincegy válogatott szerzeménye terepén. S hogy ne essék kétség a két kiadvány kapcsolatát illetõen, a NYC Man is a The Raven alapkérdésével indított: "Ki vagyok én?" Amiként alighanem e körül sertepertél A holló turnéján rögzített Animal Serenade címû (dupla) koncertlemez is.
Az "állati" azonban távolabbra is mutat: az elsõ Lou Reed-koncertlemez Rock 'n' Roll Animal címmel jött ki, s zömében a Velvet Underground-számokra épült, 1974-ben. Két olyan Lou Reed-koncertlemez van egyébként, amely szakmailag és kereskedelmileg egyaránt "idõtállónak" bizonyult; ez, illetve a tíz évvel késõbbi Live In Italy. De azzal a minõséggel, amely alapvetõen tér el a stúdióalbumokétól, szerintem csak az Animal Serenade bír.
Az "unplugged" technikai értelemben nem lenne rá korrekt kifejezés, úgyhogy - Kispálék szóhasználatával - inkább egy afféle "csendes ülõs" bulinak kell elképzelnünk ezt a koncertet. Amelyen rögtön fel-tûnhet, hogy nincs a zenekarban dobos - pontosabban, ha nagyon muszáj, a veterán Fernando Saunders basszusgitáros egy dobgéppel is elboldogul. A társulat különben a régi: itt van még Mike Rathke (gitár, gitár-szintetizátor) és Jane Scarpantoni (cselló) is, továbbá egy Antony nevû háttérénekes, aki nekem új. És hát mondom, valahogy "rockandrolltalanítva" játszanak, inkább befelé zúzva, csupán a legszükségesebb hangokkal. Különösen az elsõ lemeznek kedvez ez a visszafogott-feszült széljárás, melytõl a számok irodalmi hangoltsága (is) jóval szembetûnõbb. Nemcsak Poe szelleme, de - a Street Hassle intrójában említett - William S. Burroughsé, Hubert Selbyé, Tennessee Williamsé, Raymond Chandleré is könnyen kitapintható. Men Of Good Fortune, Vanishing Act, Ecstasy, The Bed - megannyi kirívó keserûség, a (korongot záró) Venus In Furst pedig még soha nem hallottam olyan hátborzongatónak, mint most, Jane csellószólójával.
A második "kötetet" Poe (Call On Me, The Raven) és a Velvet Underground (Sunday Morning, All Tomorrow's Parties, Candy Says, Heroin) uralja, az elsõnél talán kevesebb megrázkódtatással. Végül bizonyára többeket elszontyolít-megráz, hogy a nagyon kedvenc Walk On The Wild Side és Perfect Day nem szerepelt a repertoárban, de nincs mit tenni, szóval maradjunk ennyiben: az Animal Serenade alapvetõen tér el Lou Reed stúdió- és koncertlemezeitõl.
Hál' isten.
Marton László Távolodó
Sire/Warner, 2004
