Tetszenek a Talking Headsre emlékezni? Hát persze. A Talking Headset nem lehet elfelejteni. A hetvenes évek végén, amikor az új hullám dúlt New Yorkban, nem volt nála dögösebb funkys tánczenekar. De azért túl lehetett élni a felbomlását is, mert jól látszódott, hogy abban a körben (a fejes) David Byrne már nem tudja kifuttatni a társmûvészetekhez és a világzenéhez kötõdõ terveit. Ami pedig a (késõbbi) szólólemezeit illeti, jó néhány überelte az utolsó két Talking Heads-dobást, arról nem beszélve, hogy szinte az összesen felbukkant egy-egy, a régi szép idõkre utaló szerzemény.
Byrne szólólemezei annyifélék, mint a nyû: míg a Music for "The Knee Plays" New Orleans-i ihletésû rézfúvós, addig a The Forest klasszikus-szimfonikus színházi zene, a Lead Us Not into Temptation vonósok és billentyûk uralta melankolikus filmzene, a The Catherine Wheel a Brian Enóval közös dolgokat idézõ balettzene, a Rei Momo döntõen és az Uh-Oh (legalábbis a ritmusaiban) latin tánczene, a David Byrne szolid rockzene, a Feelings trip-hoppal kacérkodó kaland, a Look into the Eyeball pedig mondjuk mindennek az ötvözete. A Rei Momo és a The Catherine Wheel minimum kötelezõ olvasmány, de a Feelings is melegen ajánlott, úgy megdobja a (közremûködõ) Morcheeba. És hát a Look into the Eyeball sem érdektelen, mert miközben megvillantja Byrne ismert vonásait, elõrevetíti a vonósok iránti vonzalmát is.
Na most a Grown Backwardsot jóval nehezebb stilárisan vagy földrajzilag körüljárni, mint Byrne bármelyik szólóalbumát. Nem is pop-, nem is rock-, nem is kortárs, nem is világzene - és nem is érdemes a besorolásán görcsölni. Ezúttal a Dialog Box és a Lazy az a bizonyos szép emlékû, de ettõl még a rock fel sem merül, mint ahogy az operaklasszikusok befolyását sem hangsúlyoznám pusztán attól, hogy egy Bizet- (Au Fond du Temple Saint) és egy Verdi-ária (Un di Felice, Eterea) is elõkerült. Jobb híján beérném ennyivel: a Grown Backwards egy olyan dalfüzér, amely meglehetõsen kilóg David Byrne életmûvébõl - s noha nincs benne semmi döntõen "szokatlan", mégis újdonságerejû. A fene sem tudja, de tényleg, valahogy egyszerre hallgatóbarát és experimentális. Egy csomó fura hangulatú dal, talán egyik sem kólint úgy istenigazából fejbe, de nekem valamiért újra és újra kellenek, újra és megint. Ha nem egy texasi kamaraegyüttes, a The Tosca Strings kapta volna a fõszerepet, egybõl rávágnám: egy ilyen "gyökértelen" produktum csakis New York-i lehet, ahol a többi jeles Byrne-kollaborátor: Carla Bley, Lee Soloff, Ray Anderson, Jane Scarpantoni, Kenny Wollesen, John Patitucci terem. De ezen még gondolkodnom kell.
Ami biztos: eggyel bõvült a kötelezõ Byrne-anyagok sora. Byrne-t nem lehet elfelejteni.
Marton László Távolodó
Nonesuch/Warner, 2004
