Fela Kuti: The Underground Spiritual Game. Hét éve már, hogy Felát elvitte az AIDS, ám mintha mi sem történt volna, ma is elég munkát ad a kiadóknak, mondhatni, csak a börtönõröket hanyagolja, szegény. Teremtménye, az afrobeat idõközben a fiára, Femi Kutira szállt, de mondom, azért még Felának is van ehhez szava. És nem csak a kiadatlan felvételekre vagy az ilyen-olyan válogatásokra kell gondolnunk - ez a The Underground Spiritual Game például úgy nyúl Fela (jobbára) hetvenes évekbeli remekeihez, mintha valóban most pottyantak volna a világra. Ha úgy tetszik, vadonatúj régi felvételek hallhatók.
Így van ez, ha egyszer duplacsövû forradalmár az ember: ha nemcsak azzal szúr szemet, ahogy nekimegy a (nigériai) rezsimnek, vagy ahogy egy stadionban (egyszerre) huszonhét nõt vesz feleségül, hanem és leginkább azzal, ahogy a dzsesszbõl, a funkyból meg a yoruba melódiákból és ritmusokból addig ismeretlen, továbbá lenyûgözõ és ma is hipnotikus muzsikát kreál. És így van ez, ha harminc év múltán olyan kézbe kerül az anyaga, mint Chief Xcelé, aki több mint újrakeverte: úgy olvasztotta egymásba a számait, hogy azokból egy felújított értelmû - ugyanakkor Felával mélyen azonos - folyamatzene szülessen. Szóval két kalapot kell megemelnünk, s ez a legkevesebb. (Barclay/Universal, 2004) HHHHH
n Youssou N'Dour: Egypt. Felához hasonlóan Youssou N'Dour is a stílusteremtõk közül való, csak az õ életmûve a szenegáli mbalaxnak lett a metaforája. A lemezeit pedig annak alapján ítéltük meg eddig, hogy mennyi engedményt tettek az európai piac populáris követelményeinek; de most lépnünk kell, pontosabban egészen más irányba fordulni, hiszen az Egypt merõben független a nyugat-afrikai tánczenéktõl. Az Egypt a szenegáli szufik zenéje, azon muzulmán bölcseké tehát, akik az útmutatást választották küldetésül: rátalálni a teremtõre, és megérteni a nyelvét, a szeretet eksztázisát. - Annyi félreértés és hamis magyarázat terjedt el manapság az iszlám körül - írta Youssou az album jegyzetében -, hogy immár ki kellett állni a vallásában rejlõ türelem dicsõítésével.
Persze nem csak a szakralitá-sával tûnik ki az album. Youssou N'Dour és Kabou Guéye szerzeményei mögé - néhány szenegáli ütõsön és énekesen túl - ezúttal a kairói The Fatha Salama Orchestra sorakozott fel, annak vonósai, fúvósai és ütõsei gondoskodtak a méltó egyiptomi tartásról és fényrõl. Így jöhetett létre ez a ragyogás-zene, mely arabnak túl nyugat-afrikai, nyugat-afrikainak túl arab, Youssou N'Dourtól túl szokatlan - mégsem gyökértelen. Én például nagyon régen voltam ennyire biztos a dolgában. És nagyon régen emelkedtem hozzá ilyen közel. (Nonesuch/Warner, 2004) HHHHH
n Lila Downs: Una Sangre. Ha nekem valaki egy olyan lemezt emleget, amelyre a reggae, a rock, a cumbia, a gospel, a dzsessz, a mexikói indián folklór, a közel-keleti dallamvilág és a brazil ritmika egyaránt hatott, akkor én nagyon el tudok kenõdni, de az is lehet, hogy kellemetlenül röhögnöm kell. Most pedig itt van az új Lila Downs-lemez, benne reggae, rock, cumbia, gospel és így tovább, én pedig éppúgy bírom, mint az elõzõ korongját, amin a reggae, a rock, a cumbia és az "így tovább" ugyancsak... De hát mit lehet tenni, ha egy nõ rendkívüli, s mellesleg nemcsak a lemezeit, de a sorsát is átszõtte a... hadd ne kezdjem újra.
Lila Downs egy mixtec indián asszony és egy minnesotai biológusprofesszor házasságából született, Mexikó és Amerika között ingázva cseperedett fel. Hogy õ most az amerikaiak vagy az indiánok közé tartozik-e, azt nem tudta pontosan, bárhova is csöppent, idegenként méregették. Így aztán antropológiai és zenei tanulmányait megszakítva a Grateful Dead zenekart követõ hippik közé állt, ékszereket készített és árult, de velük sem húzta sokáig, két év terápia kellett, hogy "talpra álljon" és befejezhesse tanulmányait. Végül visszatért az édesanyjához Oaxacába, ott kezdett énekelni a bárokban, és ott találkozott egy arra vetõdõ szaxofonossal, Paul Cohennel. Azóta együtt élnek, házasok, s már négy formás album birtokosai.
Amiként az Una Sangre számaiban sem pusztán összefonódtak, hanem könnyen beazonosítható és sajátos ízt alkottak az említett stílusok, úgy tette Lila hangját és énekét oly egyedivé, hogy korábban megmerítkezett az operákban és a dzsesszben is. Ehhez kéretik még hozzáadni (mexikói) forradalmi elkötelezettségét, hogy nagyjából kiderüljön, miért is tartják manapság a világzene legprovokatívabb dívájának. De ha nem megyünk ilyen messzire, akkor is jól járunk ezzel az albummal, mert nagyon ritka élmény, amikor azt mondhatjuk négy-öt pompás számról, hogy ilyennel még nem volt dolgunk korábban. Legfeljebb valami hasonlóval - Lila Downs elõzõ albumán. (Narada/EMI, 2004) HHHHH
n Madredeus: Um Amor Infinito. Tizennyolc évvel ezelõtt rockzenekarokban játszott a Madredeust alapító Pedro Ayres Magalhaes, s amikor kedve szottyant egy kalandra az éppen kulmináló népzenei mozgalommal, majd egy templomban három nap alatt megszületett az elsõ Madredeus-album, nem reménykedett különösebb sikerben, sem abban, hogy együtt marad alkalmi partnereivel. Aztán hogy mi lett a vége, tudjuk, hál'isten. Wim Wenders Lisszaboni története óta a Madredeusszal azonosítják a legtöbben a kortárs fadót, mi több, a tavalyi Szigeten egészen mélyre szívhattuk az illatát.
A Madredeus-lemezek dalai igen közel szeretnek állni egymáshoz, mégsem válik kárukra a változatosság hiánya: bármelyiket ütjük is fel, ugyanaz a bilincs. (Historikusan kitûnhetett, hogy az Ainda címû album után a harmonikát felváltotta a szintetizátor, korábban talán kirívóbb volt a népzenei gyökér.) Most az Um Amor Infinito dalai is igen közel állnak egymáshoz, s a korábbiaktól sem állnak távol, de azért tettek egy lépést a dzsesszes vagy bluesos felhangjaikkal. A gyönyörûség - no és Teresa Salgueiro hangja - mindenesetre a régi, bár a hatásáról azt gyanítom: ha úgy hozza a sors, akár nyugtalanító is lehet hetvenpercnyi éterikus-tömény gyöngédség. Bár a végsõ kérdés mégiscsak ez: mit mondhatunk, ha egyszer megszólít egy angyal? Maradt-e még hozzá szavunk? (EMI, 2004) HHHHH
Marton László Távolodó
