Koncerten én még ennyi embert nem láttam. Négyszázezerrõl írnak, s magam is úgy saccoltam, plusz-mínusz két százalék. Pedig Sting nem egy kiköpött tömegpszichózis, sõt ha azt vesszük, hogy manapság mit takar a sztárság, inkább a klasszikusok közé sorolnám. (Sajnos, nem ugyanaz.) Csinálhat bármit, az életmûve már megkerülhetetlen.
Amúgy a "besorolása" körüli mizéria a legkevésbé sem új keletû. A Police nevû együttesét például "lepunkozta" az irodalom, pedig pont amiatt szívott, mert nem volt punk: a hetvenes évek végén Londonban nehéz volt labdába rúgni egy kis köpködés meg ziherejsztûk nélkül. A tanárképzõs Sting (szül. Gordon Summer, 1951, Newcastle) pedig finom modorral csöppent a világra, s ráadásul hetvenhétig nem is rockban, hanem dzsesszben utazott. (Sõt. A Police-szal is inkább reggae-ben.) (A Sting nevet is egy dzsesszzenésztõl, Gordon Solomantól kapta, a fekete-sárga - "méhecskés" - pólója alapján. De ez már szinte lényegtelen.)
Negyed nyolckor menekülni kezdtem a színpad közelébõl, addigra kicsit megviselt a légszomj. Éppen Suzanne Vega csapott a húrok közé, már a maga kifinomult módján, hogy belõje mintegy: ma este "normális" zenészek "normális" produkcióival fogunk közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem is értettem, hogy a fenébe tanúsított ennyi jóízlést a (már) T Mobile nevû Westel, mely aztán a minimal art iránti érzékenységével is kitûnt: az átszerelés alatt ötven percig nyomtak három darab reklámizét a szponzortársaktól. (Oké, õk állták a számlát. De akkor is.) Más bajom nem volt. A kivetítõket és a hangládákat a megfelelõ számban és távolságban lógatták fel; láttunk és hallottunk négyszázezren, plusz-mínusz két százalék.
Szóval miközben T Mobile, Danubius meg Dreher, futhattam még egyet Sting "hovatartozása" körül. Az mindenesetre jó, hogy jelentõs lépéseket tett a "mainstream" és a "rétegkultúra" határainak felszámolására; s talán az is, hogy még képes leállni egy bulvárlappal a mantraszexrõl és a feleségérõl beszélgetni. Eddig jutottam, amikor Wiltshire grófság ura felbukkant a színpadon.
Sting a Sacred Love címû albumát (részletesen: Magyar Narancs, 2003. október 9.) turnéztatva érkezett Magyarországra, az pedig nem nagyon bírhatott számottevõ ismertséggel a Hõsök terén. Úgyhogy anélkül sorjáztak a számok, hogy kórusban zengte volna a nép, lényegében semmi egetverõ ujjongás, már legalábbis az én szûk huszonötezres környezetemben. (Csak amikor az Englishman In New York, meg amikor színültig örökzöldben a ráadás. Hanem akkor... ) De szerintem ez a viszonylagos nyugi éppen így van rendjén. És hát ehhez jön, hogy Stingen nem könnyû biztos fogást találni stilárisan sem: pop, rock, reggae, funky, világzene és dzsessz, mind belefér. Mégis megvan, mégis megvolt a maga világa, s az nem is összetéveszthetõ. Ami a dzsesszt illeti, én még el tudtam volna képzelni egy szaxofont Jason Rebello billentyûi mellé, ha már egyszer a Sting-életmû csúcsát alkották azok a lemezek, amikor Branford Marsalis fújta a magáét. De igazán csak ennyi, különben le a kalappal a társaság elõtt, a gitáros Dominic Millertõl a gyönyörû (és gyönyörû hangú) vokalistákig.
Akik Stinget esetleg csak a neve alapján ismerték, tovább megyek: akik ugrabugrálni érkeztek erre a koncertre, akár csalódhattak is. Én, köszönöm, jól elvoltam. Nem mondom, a párizsi Olympiában ücsörögve, úgy lehet az igazi. De oda száz euró a beugró.
Marton László Távolodó
Hõsök és felvonulók tere, június 5.
