World music: ha ebben a

Zene

három lemezben közös vonásokat kellene találni, akkor bizonyára a visszafogottságot, az intimitást emelném ki, de lássuk be: teljesen fölösleges három távoli lemezben közös vonást keresni.

n Bebel Gilberto. Bebel Gilbertónak igazán gyümölcsözõ családfája van. Akik jártasak a bossa novában, bizonyára kenik-vágják: édesanyja, Miúcha egykor Stan Getz társaságában énekelt; édesapja, Jo-o Gilberto pedig az elsõ bossa nova-lemez énekese volt, s így a mûfaj keresztapjaként, sõt mint "Brazília hangja" híresült el. Szóval Bebel és a kóser bossa nova közös tõrõl termett, más kérdés, hogy 1991-ben New Yorkba plántálta át a gyökereit. Ott aztán azt az iskolát járta ki, amelynek David Byrne és Arto Lindsay voltak a mesterei, vagyis megmártózott az elektronikában, a távolságtartásban - lényegében az új hullám új hullámában. Négy évvel ezelõtt készítette elsõ albumát, mely a Tanto Tempo címet kapta, és éppúgy lehetett szeretgetni, mint ezt a mostanit, amin csak a nevét (meg az arcát) látjuk, szolidan. Egyáltalán, fura dolog ez a bossa nova. Úgy popzene, hogy közben egy cseppet sem az: csupa fáradt, megrogyott ritmus, mint valami másnapos szedelõzködés-szembesülés egy megtépázott tengerparti éjszaka után. Amit ebbõl ki lehet hozni, azt jobbára elõ is csalják Bebel dalai, és az is igazán elegáns, ahogyan az akusztikus gitár elboldogul az elektronikával; de azért hadd jelezzem: egy ilyen lemez elsõsorban azoknak válik egészségére, akiktõl a tengerpart vagy az éjszaka híján sem idegen az a fáradt, megrogyott... és így tovább. (Zirigulboom/Crammed Discs/CLS, 2004) HHHH

n Mory Kanté: Sabou. Míg 1984-ben a Yéké Yéké címû guineai tradicionális a kutyát sem rázta meg Mory Kanté akusztikus albumán (Mory Kante a Paris), ennek a dalnak a technósított változata három év múlva milliónyi vevõre talált, maga alá tessékelte a slágerlistákat, és Kantéból egy csapásra szupersztárt csinált. Azok az idõk az európai trendekhez illeszkedésrõl szóltak ugyanis, vagyis aki labdába akart rúgni, a világért sem kerülhette meg a "globalista" programokat, dobgépeket, kütyüket. Hogy aztán betalált-e velük, az megint más kérdés: mellétrafálásban úgyszin-tén bõvelkedtek Kanté - és társai: Salif Keita, Baaba Maal, Youssou N'Dour - elektronikus félrelépései, de ebbe most ne menjünk bele. Túl vagyunk rajta. Annyira túl, hogy éppen ellenkezõleg: az utóbbi két-három évben csupa szigorúan akusztikus lemezzel jelentkeztek az urak, lásd Baaba Maal: Missing You, Salif Keita: Moffou, Youssou N'Dour: Egypt, hogy Djelimady Tounkarát (Sigui) ne említsem. Nyilván sejtik már, a Sabou is ilyen. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy Kanté hullámlovagolna éppen, hiszen neki tíz éve is volt már egy ilyen dobása N'Diarabi címmel - mindössze csak az uralkodó nyugat-afrikai széljárást próbáltam érzékeltetni. (Amelyrõl azért sajnos nem állítható, hogy fenékig tejfel, már pusztán a kora vagy balafon hangjától.) Ami pedig a Sabout illeti: nem szívesen ítélném meg Mory Kanté szándékának az ismerete nélkül. Mert ha - a 2001-es Tamalához hasonlóan - ez a lemez is afropopnak készült, akkor bizony igazán bámulatos: legalább két száma, a Djou és a Kénkan is messze túlmutat a mûfaján, a manding hagyomány sok száz éves mágiáját keltve fel. Ha azonban Kanté olyan dalokat akart írni, melyeket az idõtálló tradicionálisokhoz mérhetõen hallgathatunk, akkor azért a továbbiakban elbizonytalanodom. Azt a kettõt, mindenesetre, simán le lehet (kell) játszani hat-hétszázszor egymás után. Az tényleg elképesztõ. És ha magunkhoz tértünk, még velünk marad a kora, a balafon, a djembé, az afrikai fuvola és két ragyogó vokalista, Mama Keita és Hadja Kouyate hangja - az pedig elbûvölõ szájíz, ha könnyebben is emészt-hetõ. (Riverboat/IndieGo, 2004) HHHH

n Tin-Tin Quintet: Ötösfogat. Utolsó lemeze, a '97-es Eleven óta átalakult a Tin-Tin zenekar: Juhász Gábor helyett Kardos Dániel gitározik, a tablás Szalai Péter pedig nemcsak hogy állandósult-visszatért, de magával hozta tanítványát, Nyusztay Ivánt is. A többit tudjuk; Szõke Szabolcs gadulkája és Monori András kavalja meg szopránszaxofonja a régi, szóval azért ez mégiscsak ugyanaz a kamarazenekar. Ugyanaz az etnodzsessz, a maga India és a Balkán felé forduló színeivel, formáival, keserûségével; és ugyanaz a kiállás, a maguk kérlelhetetlen eltökéltségével. Hiszen éppen tíz esztendeje már, hogy a Tin-Tin a széllel szemben zenél: aligha lehet sansza a rádióban, a népesebb fesztiválokon; a lemezei is inkább csak kézbõl, a koncertek után fogynak - és mégis. És egyre inkább. Most így, ebben az Ötös-fogatban. Tudom én azt, nem egy könnyû menet, de tessenek csak rá felkapaszkodni. A megkötöttség és a szabadulni vágyás feszültsége másutt nem ilyen megrázó, bátran mondhatom. (Megamultimédia Kft., 2004) HHHH

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.