n Bebel Gilberto. Bebel Gilbertónak igazán gyümölcsözõ családfája van. Akik jártasak a bossa novában, bizonyára kenik-vágják: édesanyja, Miúcha egykor Stan Getz társaságában énekelt; édesapja, Jo-o Gilberto pedig az elsõ bossa nova-lemez énekese volt, s így a mûfaj keresztapjaként, sõt mint "Brazília hangja" híresült el. Szóval Bebel és a kóser bossa nova közös tõrõl termett, más kérdés, hogy 1991-ben New Yorkba plántálta át a gyökereit. Ott aztán azt az iskolát járta ki, amelynek David Byrne és Arto Lindsay voltak a mesterei, vagyis megmártózott az elektronikában, a távolságtartásban - lényegében az új hullám új hullámában. Négy évvel ezelõtt készítette elsõ albumát, mely a Tanto Tempo címet kapta, és éppúgy lehetett szeretgetni, mint ezt a mostanit, amin csak a nevét (meg az arcát) látjuk, szolidan. Egyáltalán, fura dolog ez a bossa nova. Úgy popzene, hogy közben egy cseppet sem az: csupa fáradt, megrogyott ritmus, mint valami másnapos szedelõzködés-szembesülés egy megtépázott tengerparti éjszaka után. Amit ebbõl ki lehet hozni, azt jobbára elõ is csalják Bebel dalai, és az is igazán elegáns, ahogyan az akusztikus gitár elboldogul az elektronikával; de azért hadd jelezzem: egy ilyen lemez elsõsorban azoknak válik egészségére, akiktõl a tengerpart vagy az éjszaka híján sem idegen az a fáradt, megrogyott... és így tovább. (Zirigulboom/Crammed Discs/CLS, 2004) HHHH
n Mory Kanté: Sabou. Míg 1984-ben a Yéké Yéké címû guineai tradicionális a kutyát sem rázta meg Mory Kanté akusztikus albumán (Mory Kante a Paris), ennek a dalnak a technósított változata három év múlva milliónyi vevõre talált, maga alá tessékelte a slágerlistákat, és Kantéból egy csapásra szupersztárt csinált. Azok az idõk az európai trendekhez illeszkedésrõl szóltak ugyanis, vagyis aki labdába akart rúgni, a világért sem kerülhette meg a "globalista" programokat, dobgépeket, kütyüket. Hogy aztán betalált-e velük, az megint más kérdés: mellétrafálásban úgyszin-tén bõvelkedtek Kanté - és társai: Salif Keita, Baaba Maal, Youssou N'Dour - elektronikus félrelépései, de ebbe most ne menjünk bele. Túl vagyunk rajta. Annyira túl, hogy éppen ellenkezõleg: az utóbbi két-három évben csupa szigorúan akusztikus lemezzel jelentkeztek az urak, lásd Baaba Maal: Missing You, Salif Keita: Moffou, Youssou N'Dour: Egypt, hogy Djelimady Tounkarát (Sigui) ne említsem. Nyilván sejtik már, a Sabou is ilyen. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy Kanté hullámlovagolna éppen, hiszen neki tíz éve is volt már egy ilyen dobása N'Diarabi címmel - mindössze csak az uralkodó nyugat-afrikai széljárást próbáltam érzékeltetni. (Amelyrõl azért sajnos nem állítható, hogy fenékig tejfel, már pusztán a kora vagy balafon hangjától.) Ami pedig a Sabout illeti: nem szívesen ítélném meg Mory Kanté szándékának az ismerete nélkül. Mert ha - a 2001-es Tamalához hasonlóan - ez a lemez is afropopnak készült, akkor bizony igazán bámulatos: legalább két száma, a Djou és a Kénkan is messze túlmutat a mûfaján, a manding hagyomány sok száz éves mágiáját keltve fel. Ha azonban Kanté olyan dalokat akart írni, melyeket az idõtálló tradicionálisokhoz mérhetõen hallgathatunk, akkor azért a továbbiakban elbizonytalanodom. Azt a kettõt, mindenesetre, simán le lehet (kell) játszani hat-hétszázszor egymás után. Az tényleg elképesztõ. És ha magunkhoz tértünk, még velünk marad a kora, a balafon, a djembé, az afrikai fuvola és két ragyogó vokalista, Mama Keita és Hadja Kouyate hangja - az pedig elbûvölõ szájíz, ha könnyebben is emészt-hetõ. (Riverboat/IndieGo, 2004) HHHH
n Tin-Tin Quintet: Ötösfogat. Utolsó lemeze, a '97-es Eleven óta átalakult a Tin-Tin zenekar: Juhász Gábor helyett Kardos Dániel gitározik, a tablás Szalai Péter pedig nemcsak hogy állandósult-visszatért, de magával hozta tanítványát, Nyusztay Ivánt is. A többit tudjuk; Szõke Szabolcs gadulkája és Monori András kavalja meg szopránszaxofonja a régi, szóval azért ez mégiscsak ugyanaz a kamarazenekar. Ugyanaz az etnodzsessz, a maga India és a Balkán felé forduló színeivel, formáival, keserûségével; és ugyanaz a kiállás, a maguk kérlelhetetlen eltökéltségével. Hiszen éppen tíz esztendeje már, hogy a Tin-Tin a széllel szemben zenél: aligha lehet sansza a rádióban, a népesebb fesztiválokon; a lemezei is inkább csak kézbõl, a koncertek után fogynak - és mégis. És egyre inkább. Most így, ebben az Ötös-fogatban. Tudom én azt, nem egy könnyû menet, de tessenek csak rá felkapaszkodni. A megkötöttség és a szabadulni vágyás feszültsége másutt nem ilyen megrázó, bátran mondhatom. (Megamultimédia Kft., 2004) HHHH
Marton László Távolodó
