Megismerhető-e egy ország zenéje - vagy jellemző stílusirányzata - egy lemezválogatás alapján? Természetesen igen. Természetesen nem. Kábé annyira, amennyire a tenger íze átjön egy útikönyvből.
S ez a párhuzam nem is olyan erőltetett, amilyennek tűnik, lévén a World Music Networköt létrehozó Phil Stanton a Rough Guide-sorozat alapján indította útnak a válogatásait. Azt bírta a Rough Guide útikönyveiben, hogy nem akadémikusak, de nem is komolytalanok, s úgy gondolta, éppen egy ilyen "hangnemű" lemezsorozat hiányzik a palettáról. Így aztán '94-ben, amikor a Rough Guide egy világzenei szakkönyvvel állt elő, megfejelték azt az első kompilációval.
Azóta a World Music Network százharminc kiadvány felett jár. Többségük egy-egy országhoz vagy stílushoz kötődik - mint mondjuk a Turkey, a Canada, a Cape Verde, a Hawaii, illetve a Ska, a Delta Blues, a Rai vagy a Klezmer -, de elidőztek egy-két nagyágyúnál (Ali Hassan Kuban, Nusrat Fateh Ali Khan, Etoile De Dakar) is. Természetesen hol megkapóbb, hol lagymatagabb színvonalon.
Persze nincs olyan válogatás, amitől mindenki elájul. Mit lehet kezdeni egy ország zenéjével, ha adódik rá hetven percünk? A történetébe menjünk bele, vagy a régióiba? A stílusait vegyük számba? A hangszereit? Együtt a befutottakat és a reménységeit? Azokhoz szóljon, akik már megmerítkeztek benne, vagy azokhoz, akik beavatásra várnak? Csupa
macerás
eset. Ráadásul egy tervezett válogatásnak mindig számolnia kell azzal, hogy a kiválasztott felvételek közül párat ejteni kell a jogdíjak miatt. Szóval a mérce meglehetősen szubjektív. Hogy mondjam: egy ilyen lemez nem arra van kitalálva, hogy "kipipálhassuk" vele Nyugat-Afrikát vagy Indiát. De ha utána nem támad kedvünk alaposabban belemászni, akkor alighanem baj van. Mondhatok rá egy-két példát a WMN utóbbi kiadványaiból?
Előttem van Kelet, Nyugat, Dél. Indiából a Rough Guide To Bollywood Legends: Lata Mangeshkar és Mohd. Rafi. Bollywoodról korábban már megjelent egy kis WMN-gyűjtemény, de ezzel a két koronggal jóval mélyebbre áshatunk. Ugye, tudjuk, hogy az indiai populáris zene a bollywoodi filmzenékből nőtt ki - a harmincas években olyan film is készült, amelyben bő ötven dal hangzott el. Ám még nagyobb robbanás volt az ötvenes években, amikor a playback énekesek "feltalálásával" a szolidabb adottságú színészek is érvényesülhettek. Lata Mangeshkar (1929) a Guinnessbe is bekerült: több mint harmincezer dalt énekelt több mint kétezer filmben. Vallásos, szerelmes, kalandos és népies témájúakat egyaránt, s persze jó pár duettet is, többek közt Mohammed Rafi (1924) csillaggal. De míg Mangeshkar (itt hallható) dalai jobbára az indiai zenei formákhoz kötődnek, Rafiéi sokkal "nyitottabbak", mondhatni, minden további nélkül helytállnának egy hollywoodi vérontásban vagy szívtiprásban is. Mindenesetre mindkét hang rendkívüli, de különben is "vigyázni" kell: én például kezdetben csak afféle kedélyes perverzitás gyanánt időztem velük, aztán teljesen beléjük habarodtam.
Délnek tartva most a Rough Guide To Italia Nova a legsikeresebb kiadvány - éppen a nyolcadik az európai rádióslistán. Italian underground: the hybrid generation - mondja az alcím, belőve mintegy, hogy napjaink
etnós-technós
klubzenéiből hallhatunk. A népzenének és az elektronikának eme "hibridje" világszerte felkapott manapság, vagyis a megközelítés helyénvaló, ám a választékkal baj van. A két kiemelkedő szám előadójának, a szicíliai Banda Ionicának és a nápolyi Daniele Sepének csak érintőlegesen adódik dolga az elektronikával - az előbbi rezes indulókat, a másik (főleg) etnodzsesszt játszik -, a többieknek pedig nem feltétlen erősségük a keverés. A Faraualla és a Rosapaeda min-denesetre jöhet - akusztikusan.
Észak-Afrikába csöppenvén megbízhatóbb útitársunk lehet a Rough Guide To The Music Of Morocco vagy a ...Music Of Egypt című kollekció. Pedig Marokkó nehéz eset, annyiféle hagyománnyal bír; de ez a hetvenkét perc jó pár irányba eligazít. A hetvenes évek gnawa-úttörőiből rendelkezésre áll a Nass El Ghiwane és a Jil Jilala, az utódok közül Hassan Hakmoun és U-Cef, Emil Zrihan az andalúziai zsidó liturgikus dalok mestere, Fatna Bent El Houcine és a Bnet Marrakech pedig a berber törzsi ceremóniák idézésére kész. Persze az lenne az igazi, ha a Master Musicians of Jajouka és az Aisha Kandisha's Jarring Effects is jelen lenne, de mondom, a marokkói felhozatalra így is lehet építeni. Mint ahogy az egyiptomival sincs különösebb baj. Még akkor sincs, ha fölöttébb egyoldalú a kép: az újonnan érkezők gyalázatosan komolytalanok a klasszikus arab dalok mestereihez vagy követőihez (Nagat El Saghira, Salwa Abou Greisha, Mohamed Abdel Wahab, Warda, Abdel Halim Hafez) képest. Hozzájuk tessenek fordulni, ha az ezeregy éjszakához bájital kell.
Nyugaton a helyzet kevésbé rózsás. Már legalábbis Argentínában. A Rough Guide To The Music Of Argentina - amúgy nagyon helyesen - arra törekedett, hogy ne csak a tangóval, hanem az indián eredetű dalokkal is mélyen a fülekbe mászhasson. De csak a tangóval boldogult. Abból az arany-, az új- és a legújabb kort (Carlos Gardel, Astor Piazzolla és mondjuk a Walter Ríos Orquestra) egyaránt a kellő súllyal érzékeltette, viszont a hatvanas években virágba boruló - forradalmi - "nueva canción" mozgalommal adós maradt. A hazájából (és e válogatásból ugyancsak) száműzött Atahualpa Yupanqui és Mercedes Sosa nélkül legfeljebb valami elképesztő robbanással lehetett volna egyenesbe jönni, de ezúttal csak a hiányukat hallani.
S végül, hogy derűsebb legyen a búcsú, mambózzunk Kubán át New Yorkba! A Rough Guide To Mambo az ötvenes évek mambólázától követi a mestereket az ezredforduló reneszánszáig, s lényegében az ügyhöz méltó permanens karneváli hangulatot teremt, de a kijózanodás után azért nagyon úgy fest, hogy - az egyiptomi menethez hasonlóan - istenekre csak a klaszszikusok között (Tito Puente, Cal Tjader, Noro Morales, Pérez Prado, Eddie Palmieri, Xavier Cugat, Poncho Sanchez) találhatunk.
Marton László Távolodó
World Music Network/IndieGo, 2004
