Chumbawamba a Szigeten: Mindennapi anarchiánk

A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverõdött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit mûvel a maga három akkordjá-val, hanem azt is, hogy mit gondol a világról. "Az üzenet sokkal fon-tosabb, mint a zene", állt elõ a Chumba; persze mi mást mondhatott volna... - a muzsikálás még nem tartozott az erõsségei közé.

A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverődött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit művel a maga három akkordjá-val, hanem azt is, hogy mit gondol a világról. "Az üzenet sokkal fon-tosabb, mint a zene", állt elő a Chumba; persze mi mást mondhatott volna... - a muzsikálás még nem tartozott az erősségei közé.

A Chumbawamba, hogy precízek legyünk, az "anarcho" vonulatba tartozott, lásd még Crass, Class War, Flux Of Pink Indians. '83-ban beköltöztek egy leedsi foglalt házba: kilenc aktivista, három macska és egy kutya. (A kutya, bizonyos Derek, ha jól emlékszem, több korai lemezen is a tiszteletét tette.) Aztán, ahogy illett,

a "Csináld magad!"

mozgalom keretében kiadót alapítottak Agit-Prop néven, majd Revolution címmel elkészítették első kislemezüket, és - különös tekintettel a bányászsztrájkra - főleg jótékonysági vagy politikai rendezvényeken léptek fel. Hogy mindeközben mit gondoltak a showbusinessről, az a Live Aid koncertre reflektáló nagylemezükből igen pontosan kiderült. Pictures of Starving Children Sell Records; Starvation, Charity and Rock n Roll - Lies and Traditions - ezt a beszédes címet kapta, mintegy (a szervező) Geldofék képébe vágva: jó kis buli éhező gyerekek képével adni el a lemezeket. Csuda klassz. Éhhalál, könyörület és rock 'n' roll. Nyolcvanmillió font az éhező Afrikának, kábé a fele annak, amin Michael Jackson csücsül, vagy kábé annyi, amennyit a világ két-három óránként fegyverkezésre költ. - Lehetett ebben persze egy kis demagógia, de mit lehet tenni. Az agit-propaganda már csak ilyen műfaj.

A nyolcvanas évek végétől azonban pusztán ideologikusan már nem lehetett labdába rúgni. A radikális szellemű rockzenei irányzatok kifújtak lassan, a mainstream és az alternatív közti határok pedig átjáróvá váltak, csiki-csuki alapon. A Chumbawamba is fordult vagy kettőt a tengelye körül. Egyrészt az angol rebellis folklórból kiszippantgatta a maga hagyományát, másrészt meg - ugyancsak a népi hősök mintájára - olyan nyelven kezdett megszólalni, amely a legszélesebb körben is jól érthető. A popzene nyelvén.

Ami a rebellis folklórt illeti, éppen kapóra jött, hogy a helyi adók növelése súlyos, országos ellenállásba ütközött - a Chumbawamba szerint vagy hatszáz éve,

Wat Tyler

parasztfelkelése óta nem volt a helyzet ilyen súlyos. A történelmi hűséget most ne firtassuk, ténynek legyen elég, hogy jó kis meglepetést keltett, amikor - munkáskórus gyanánt - előálltak egy tisztán a capella albummal. English Rebel Songs 1381-1984 - hangzott a címe, és hogy nem csak spontán gesztusértékkel bírt, abban biztosak lehetünk tavaly óta, mikor is immár kifinomultabb énektechnikával újra felvették. A popzene terepét pedig a kilenc-venes évek közepén előbb az Anarchy, majd az ötmillió példányban eladott Tubthumper albummal kaszálták emlékezetessé - nem kevesebbet állítva, mint hogy mosolygós-szellemes dalokkal jóval mélyebb nyom hagyható a disznó imperialisták képén.

Hogy egy olyan zenekarnak, amely rendületlenül kiáll a maga anarchizmusa mellett, a multinacionális EMI lemeztársaság forgalmazta a lemezét, az többeket érzékenyen érintett természetesen. A Chumbának ugyanakkor "bizonyítania" kellett a túloldalon is, lévén a nemzetközi popbizniszben általában azt tartották, hogy egy anarchista zenekar bizonyára bebaszik, mint állat, lekési a koncertjét, viszont ronggyá hányja a szállodát. - Ilyesmik olvashatók a korabeli interjúkban: "Nem, az anarchista az nem ugyanaz, mint a sztálinista." "Igen, még egy anarchista is háborúba menne egy új Hitler ellen." "Nem volt olyan álmunk, hogy gazdagok vagy popsztárok legyünk. De úgy gondoljuk, ha valóban érvényesek a gondolataink, miért csak egy kis baloldali punkgettónak címezzük őket, miért ne inkább mindenkinek?" "A legegyszerűbben azzal írhatjuk körül a Chumbawamba anarchizmusát, hogy mi nyolcvannyolc módon közelítünk mindenhez. Nem szavazunk a dolgokról, hanem addig tárgyalunk, amíg ki nem dolgozunk egy mindenkinek elfogadható kompromisszumot. Így nem keletkezhetnek csalódott tagokból álló klikkek, mint a demokráciákban vagy a legtöbb zenekarban." "Mivel az anarchiát a legtöbb ember a káosszal rokonítja, mi megpróbálunk a legjobban szervezett brancs lenni a zeneiparban." "Nemcsak azért játszunk popzenét, hogy a gondolatainkat közvetíteni tudjuk, hanem azért is, mert szeretjük. Az anarchizmusunk azon nyugszik, hogy az emberek minél örömtelibben éljenek." "Minket nem zavar, ha a szegényebb rajongóink elcsenik a boltokból a lemezeinket. Csak azt kérjük, hogy ne a túlélésért küszködő kiskereskedőket válasszák, hanem a Virgin-féle megastore-okat."

Az EMI-kapcsolat a mérsékelt sikerű WYSIWYG (What You See Is What You Get) album után megszűnt, de a Chumbawamba

ébersége

nem lankadhatott továbbra sem. A General Electrickel például egy hétszázötvenezer dolláros reklámszerződést kellett felbontaniuk, mert mint kiderült, a vállalat katonai repülőkhöz is szállított motorokat. Ezzel szemben a Ford és a Renault töretlenül támogat dél-afrikai, olasz, brazil és indiai antikapitalista szervezeteket, csak hogy a Chumbával reklámoztathassa magát. Tudniillik mielőtt egy ajánlatra igent mond a zenekar, kontaktust teremt a helyi antikapitalistákkal, és csak akkor írja alá a szerződést, ha megosztozhatnak velük az így befolyt zsugán. Tetszettek már ilyenről hallani? Én még nem.

Nekünk persze most az a legfontosabb, hogy a tavalyelőtti lapos Readymades után végre újra egy átütő albummal sikerült kirukkolniuk. Sőt. Azon sem lepődnék meg, ha azt mondanám: az eddigi legjobbjukkal. Mert miközben (ez) az Un tud annyit a mozgalmi popról, mint amennyit a Tubthumper tudott, akusztikus-folkos beütéseivel kitűnik az elődei közül. Mily bájos! - csettinthetnénk, ha nem csípne kissé a vitriol. Bár annak is megvan a diszkrét bája, amikor belepisilnek a gazdagok borába, vagy tortával dobálnak politikusokat, vagy katonák csencselnek egy lebombázott iraki múzeumban - mint ezekben a mesékben...

Hát tessék utánajárni.

Augusztus 7-én, 19.45-től a Sziget Világzenei Színpadán.

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.