Az ember, akit Joseph Anthony Fiddlernek hívnak, úgy ötven körül járhat, és most jelentette meg az elsõ szólóalbumát. Ez persze nem azt jelenti, hogy Joseph "Amp" Fiddler késõn érõ típus, hanem mást jelent: azt például, hogy nem muszáj olyan õrületesen nyomakodni, mert ha van minek, elõbb-utóbb úgyis eljön az ideje. Tessenek csak belehallgatni a Waltz Of A Ghetto Flyba, és rögtön kiderül: most nem csupán összeállt egy lemez, hanem bizony "eljött az idõ".
Az idõnek arról a szeletérõl, ami a Ghetto Flyt megelõzte, keveset tudunk. A billentyûs Amp Fiddlernek, már ami a beletekintést illeti, szinte életrajza sincsen. Detroitban született, klasszikus zenét és dzsesszt tanult, kezdetben egy Enchantment nevû társasággal próbálkozott, és rajongott a Sly and the Family Stone-ért. Pontosabban: a hatása alá került. Hiszen akikkel késõbb együtt munkálkodott, hasonló bagázs volt mind - fúziós funk dzsesszel, rhythm and blueszal, pszichedéliával, technóval. Prince, Brand New Heavies, Ramsey Lewis, Moodymann, Jamiroquai, s különösen a Clinton-féle P-Funk All Stars: velük tizenkét éven át. Többnyire vele tartott a bratyója, a basszeres Thomas Fiddler is, 1990-ben - Mr Fiddler néven és With Respect címmel - egy albumot is összehoztak, még visszhangtalanul.
A hetvenes évek közepén komolyan tartani kellett attól, hogy a klasszikus funkyból minden tartást és erõt kiszív a diszkómozgalom. Hogy kik úszták meg és kik süppedtek bele, azt inkább hagy-juk; azt viszont nagyon jó hallani, ahogy a dzsesszfunk, a hiphop, az acid dzsessz (és így tovább) után most megvillantak a funky gyökerei az elektronikus tánczenében is. Egyszóval "high-tech" + szolid "old school" - sarkítva így fest a Ghetto Fly képlete, ami annyit tesz, hogy a naprakész kütyük mellett régi vágású gitárokat és billentyûket hallunk, közben pedig vagy hiányoljuk a "frankó" dobokat, vagy olyan fiatalok vagyunk, hogy nem. Életkor függvénye lehet azon felismerés is, hogy Amp Fiddler hangja milyen közel áll Stevie Wonderéhoz, bár lehet, hogy ezt rosszul látom.
A Ghetto Flyt két maxi, a Basementality és a Love and War elõzte meg, de azokat már békén lehet hagyni, az összes számuk itt van. És ez nem csupán gazdasági kérdés: a Ghetto Fly éppen arról szól, hogy bármelyik számából kitelik egy "kislemezes" sláger. Fülük is van, farkuk is van, kiválóan bánnak a dallamokkal, megvan a maguk íze együtt és külön-külön is, talán csak az elborultabb (iraki) Love & War lóg ki, de azon meg nem csodálkozunk.
Az efféle dalok befogadásához nem szükséges jártasnak lenni a fekete tánczene utóbbi évtizedeiben, de ha véletlenül úgy alakult, akkor külön öröm rácsodálkoz-ni George Clinton dörmögésére (Waltz Of A Ghetto Fly) vagy egy Jimmy Smitht idézõ Hammond-hangszínre (Soul Divine).
Ez már döfi, ilyen az "igényes popzene", zárhatnánk e mihaszna közhellyel, de mindennek van határa. Az viszont tényleg példás, amikor egy "trendi" stílusnak múltja (is) van.
Marton László Távolodó
Genuine/CLS, 2004
