A párizsi olimpia első napjaiban folyton Muszukajevre gondoltam; a megnyitó környékén azt álmodtam ugyanis, hogy ő lesz majd az egyetlen olimpiai bajnokunk.
Néhány nappal ezelőtt a Horvátországban zajló vízilabda Európa-bajnokság negyeddöntőjében a magyar válogatott a szerbekkel találkozott. A mérkőzés a rendes játékidőben 10:10-es döntetlennel végződött, és ötméteresekkel dőlt el.
Elhunyt a földkerekség egyik valaha élt legjobb focistája, akinek zseniális figuráját egy 2005-ös írásunkkal idézzük fel.
Véget ért az atlétikai világbajnokság Budapesten. Maradt ránk néhány futó élmény és egy teljesen felesleges stadion, amelyre rávetül az olimpia hosszú árnyéka.
Lassan véget ér a síszezon, és Magyarország még mindig nem ratifikálta Finnország NATO-csatlakozását. Pedig lesz még tél és jöhet a kutyára dér. 1939 tavaszán a háborúra készülődő országok még aligha foglalkoztak azzal, hogy ütőképes sítalpas csapatokat állítsanak fel, míg egy évvel később már mindegyik arra vágyott, bárcsak olyan „síelő kísértetekkel” rendelkezhetne, mint a finnek, akik képesek voltak feltartóztatni az oroszokat is. (Magyarország egyébként a téli háborúban gyorsan a finnek segítségére sietett – igaz nem hivatalosan, mégis Teleki Pál kezdeményezésére kormányzati erőforrásokkal –, a fegyverek mellett még egy 346 főből álló önkéntes egységet is küldtünk; már nem vetették be őket, mert 1940 márciusában Moszkvában megkötötték a békét.)
Budapest legfontosabb szimbolikus terei – több más kelet-európai fővároshoz hasonlóan – a 19. század vége és a 20. század 30-as évei között alakultak ki, azóta pedig több rendszerváltozás hagyta rajtuk a bélyegét.
„Már mindent elmondtak. De még nem mindenki.” (Karl Valentin)
