Borisz Szpasszkij élete és kora

A tizedik király

Nekrológ

Február végén, életének 88. évében elhunyt Borisz Szpasszkij, a sakktörténet 10. világbajnoka, vagyis a „sakk királya”, ahogy a trónon ülő aktuális bajnokot már több mint száz éve nevezik.

A megnevezés azonban nem évül el: Aljechin vagy Capablanca haláluk után sem „egykori” világbajnokok, s így marad ez X. Borisz király esetében is, ahogy Szpasszkijt egy 2004-ben Oroszországban róla megjelent könyv címében nevezték. Szerencsés volt a megjelenés időpontja, hiszen életének utolsó húsz évét már csak sötétebb tónusokkal lehetett volna megfesteni. 2006-ban és 2010-ben szélütés érte, kerekes­székbe is kényszerült. 2012-ben a bulvárlapokba került azzal, hogy sebtében és tisztázatlan körülmények között hagyta el Franciaországot – ahol 1976 óta élt –, és Moszkvába költözött. De a legsötétebb lap egy 2005-ös nyílt levél volt, az úgynevezett „ötezrek levele”, amelyet számos orosz politikus és közéleti szereplő írt alá, s amely az orosz főállamügyésznek címezve a zsidók elleni határozott fellépést követelt. Szpasszkij röviddel a publikálás után tévedésnek nevezte, hogy neve az aláírók közt szerepelt, de hátralévő életében nehezen szabadulhatott az antiszemitizmus vádjától.

Tulajdonképpen Szpasszkij egész életét meg lehetne írni a zsidók összefüggésében, ha másért nem, akkor azért, mert a 20. századi szovjet sakktörténet csaknem felerészben zsidó történet. (A „felerészben” nem légből kapott arányszám, hanem több, az ötvenes, a hetvenes és a nyolcvanas években elvégzett elemzés – köztük a sakkozói pontrendszert kifejlesztő Élő Árpád vizsgálatának – eredménye: a 19. század óta a világ legjobb sakkozóinak majdnem fele zsidó származású volt.) Pályafutása során Szpasszkijnak négy fontosabb edzője volt, közülük ketten, Vlagyimir Zak és Grigorij Levenfis zsidó származásúak. A szovjet bajnokságokon az ötvenes–hatvanas években Szpasszkij legnagyobb ellenfelei közül sokan szintén zsidók voltak; ha a neveket soroljuk, mintha a sakkhercegek enciklopédiáját lapozgatnánk: Averbah, Tal, Polugajevszkij, Stein, Aronyin, Tajmanov, Korcsnoj, Botvinnik, Bronstein, Geller. És zsidó volt a legnagyobb külföldi ellenfele, későbbi barátja, Bobby Fischer is, aki 1972-ben, az „évszázad mérkőzésén” elvette tőle a világbajnoki címet, s aki a kilencvenes években már inkább durván antiszemita kijelentéseivel került a hírekbe.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.