A magyar és a szerb játékosok valamennyien bedobták a büntetőt, az egyetlen kivétel Marko Radulović volt, akinek a televíziós képek tanúsága szerint egyszerűen kicsúszott a kezéből a labda, és utána már nem próbálkozhatott újra. Radulović eredetileg nem is volt szerb (sem magyar); 2001-ben Rijekában született, és 19 éves koráig a horvát korosztályos válogatottakban játszott. Hogy miért váltott nemzetet, arra akad egy szerb és egy horvát magyarázat. Az előbbi szerint, amikor a játékos Rijekából Újvidékre igazolt, a horvát szövetség két éven keresztül nem hívta meg a válogatottba Radulović-ot, a másik verzió szerint igenis hívták, de nem válaszolt. Nehéz megmondani kívülről, mi az igazság, mindenesetre a magyarok elleni meccsen a horvát szurkolók káröröme átütő lehetett, Radulović pedig még mindig nem alszik jól.
De tekintsünk most el a délszláv feszültségektől, s koncentráljunk magunkra. Mégpedig arra, hogy a magyar vízilabda-történelemben két, hasonló módon kihagyott büntető is akadt; sokáig mindkettőről úgy beszéltek, mintha nem csak mérkőzésekről, de aranyérmekről döntöttek volna. Az egyik négyméterest (a büntetőt 2004-ben módosították ötméteresre) 1985-ben, a szófiai Európa-bajnokságon (nem) dobtuk. A döntő körben a Szovjetunió ellen játszottunk, a harmadik negyedben, 4:4-es állásnál az addig kiválóan játszó Gerendás dobhatott büntetőt: „Saranov kapusnak mozdulnia sem kellett, mert a magyar pólós váratlanul kiejtette kezéből a labdát” – írta akkoriban a Népszabadság. Azonban már a tudósítás is kiemelte, hogy nem ezen úszott el az aranyérem, hiszen utána Msvenieradze is kihagyott egy négyméterest, a végét meg eleve a szovjetek bírták jobban. (Nem is beszélve arról, hogy előtte már az olaszoktól is kikaptunk.)
Ennél sokkal izgalmasabb az a jelenet, amely az 1948-as londoni olimpia vízilabda tornájának középdöntőjében zajlott le. A két nagy esélyes, az előző évi Európa-bajnok Olaszország és a harmincas évek eleje óta egyeduralkodó Magyarország csapott össze. Mivel a második csoportkörből a továbbjutó csapatok magukkal vitték az egymás elleni eredményeiket, ezért különösen fontos lett volna a győzelem. És erre minden remény meg is volt. A mérkőzés vége előtt nem sokkal az olaszok 4:3-ra vezettek, amikor Fábián Dezső, a magyar csapat védője (állóbekkje, ahogy akkor nevezték) négymétereshez (akkori megfogalmazásban: szigorítotthoz) jutott. Hogy ezután pontosan mi történt, azt nehéz megmondani, mert az egykori tudósítások és a későbbi visszaemlékezések erősen széttartanak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
