Egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Kiejtette

Egotrip

Néhány nappal ezelőtt a Horvátországban zajló vízilabda Európa-bajnokság negyeddöntőjében a magyar válogatott a szerbekkel találkozott. A mérkőzés a rendes játékidőben 10:10-es döntetlennel végződött, és ötméteresekkel dőlt el.

A magyar és a szerb játékosok valamennyien bedobták a büntetőt, az egyetlen kivétel Marko Radulović volt, akinek a televíziós képek tanúsága szerint egyszerűen kicsúszott a kezéből a labda, és utána már nem próbálkozhatott újra. Radulović eredetileg nem is volt szerb (sem magyar); 2001-ben Rijekában született, és 19 éves koráig a horvát korosztályos válogatottakban játszott. Hogy miért váltott nemzetet, arra akad egy szerb és egy horvát magyarázat. Az előbbi szerint, amikor a játékos Rijekából Újvidékre igazolt, a horvát szövetség két éven keresztül nem hívta meg a válogatottba Radulović-ot, a másik verzió szerint igenis hívták, de nem válaszolt. Nehéz megmondani kívülről, mi az igazság, mindenesetre a magyarok elleni meccsen a horvát szurkolók káröröme átütő lehetett, Radulović pedig még mindig nem alszik jól.

De tekintsünk most el a délszláv feszültségektől, s koncentráljunk magunkra. Mégpedig arra, hogy a magyar vízilabda-történelemben két, hasonló módon kihagyott büntető is akadt; sokáig mindkettőről úgy beszéltek, mintha nem csak mérkőzésekről, de aranyérmekről döntöttek volna. Az egyik négyméterest (a büntetőt 2004-ben módosították ötméteresre) 1985-ben, a szófiai Európa-bajnokságon (nem) dobtuk. A döntő körben a Szov­jet­unió ellen játszottunk, a harmadik negyedben, 4:4-es állásnál az addig kiválóan játszó Gerendás dobhatott büntetőt: „Saranov kapusnak mozdulnia sem kellett, mert a magyar pólós váratlanul kiejtette kezéből a labdát” – írta akkoriban a Népszabadság. Azonban már a tudósítás is kiemelte, hogy nem ezen úszott el az aranyérem, hiszen utána Msvenieradze is kihagyott egy négyméterest, a végét meg eleve a szovjetek bírták jobban. (Nem is beszélve arról, hogy előtte már az olaszoktól is kikaptunk.)

Ennél sokkal izgalmasabb az a jelenet, amely az 1948-as londoni olimpia vízilabda tornájának középdöntőjében zajlott le. A két nagy esélyes, az előző évi Európa-bajnok Olaszország és a harmincas évek eleje óta egyeduralkodó Magyarország csapott össze. Mivel a második csoportkörből a továbbjutó csapatok magukkal vitték az egymás elleni eredményeiket, ezért különösen fontos lett volna a győzelem. És erre minden remény meg is volt. A mérkőzés vége előtt nem sokkal az olaszok 4:3-ra vezettek, amikor Fábián Dezső, a magyar csapat védője (állóbekkje, ahogy akkor nevezték) négymétereshez (akkori megfogalmazásban: szigorítotthoz) jutott. Hogy ezután pontosan mi történt, azt nehéz megmondani, mert az egykori tudósítások és a későbbi visszaemlékezések erősen széttartanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.