Egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Kiejtette

Egotrip

Néhány nappal ezelőtt a Horvátországban zajló vízilabda Európa-bajnokság negyeddöntőjében a magyar válogatott a szerbekkel találkozott. A mérkőzés a rendes játékidőben 10:10-es döntetlennel végződött, és ötméteresekkel dőlt el.

A magyar és a szerb játékosok valamennyien bedobták a büntetőt, az egyetlen kivétel Marko Radulović volt, akinek a televíziós képek tanúsága szerint egyszerűen kicsúszott a kezéből a labda, és utána már nem próbálkozhatott újra. Radulović eredetileg nem is volt szerb (sem magyar); 2001-ben Rijekában született, és 19 éves koráig a horvát korosztályos válogatottakban játszott. Hogy miért váltott nemzetet, arra akad egy szerb és egy horvát magyarázat. Az előbbi szerint, amikor a játékos Rijekából Újvidékre igazolt, a horvát szövetség két éven keresztül nem hívta meg a válogatottba Radulović-ot, a másik verzió szerint igenis hívták, de nem válaszolt. Nehéz megmondani kívülről, mi az igazság, mindenesetre a magyarok elleni meccsen a horvát szurkolók káröröme átütő lehetett, Radulović pedig még mindig nem alszik jól.

De tekintsünk most el a délszláv feszültségektől, s koncentráljunk magunkra. Mégpedig arra, hogy a magyar vízilabda-történelemben két, hasonló módon kihagyott büntető is akadt; sokáig mindkettőről úgy beszéltek, mintha nem csak mérkőzésekről, de aranyérmekről döntöttek volna. Az egyik négyméterest (a büntetőt 2004-ben módosították ötméteresre) 1985-ben, a szófiai Európa-bajnokságon (nem) dobtuk. A döntő körben a Szov­jet­unió ellen játszottunk, a harmadik negyedben, 4:4-es állásnál az addig kiválóan játszó Gerendás dobhatott büntetőt: „Saranov kapusnak mozdulnia sem kellett, mert a magyar pólós váratlanul kiejtette kezéből a labdát” – írta akkoriban a Népszabadság. Azonban már a tudósítás is kiemelte, hogy nem ezen úszott el az aranyérem, hiszen utána Msvenieradze is kihagyott egy négyméterest, a végét meg eleve a szovjetek bírták jobban. (Nem is beszélve arról, hogy előtte már az olaszoktól is kikaptunk.)

Ennél sokkal izgalmasabb az a jelenet, amely az 1948-as londoni olimpia vízilabda tornájának középdöntőjében zajlott le. A két nagy esélyes, az előző évi Európa-bajnok Olaszország és a harmincas évek eleje óta egyeduralkodó Magyarország csapott össze. Mivel a második csoportkörből a továbbjutó csapatok magukkal vitték az egymás elleni eredményeiket, ezért különösen fontos lett volna a győzelem. És erre minden remény meg is volt. A mérkőzés vége előtt nem sokkal az olaszok 4:3-ra vezettek, amikor Fábián Dezső, a magyar csapat védője (állóbekkje, ahogy akkor nevezték) négymétereshez (akkori megfogalmazásban: szigorítotthoz) jutott. Hogy ezután pontosan mi történt, azt nehéz megmondani, mert az egykori tudósítások és a későbbi visszaemlékezések erősen széttartanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mesterségvizsga

Egyesek szerint az olyan magasröptű dolgokhoz, mint az alkotás – legyen az dalszerzés, írás, vagy jelen esetben: színészet –, kell valami velünk született, romantikus adottság, amelyet jobb híján tehetségnek nevezünk.

Elmondom hát mindenkinek

  • - ts -

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Nem oda, Verona!

  • - turcsányi -

Valahol a 19. század közepén, közelebbről 1854-ben járunk – évtizedekre tehát az államalapítástól –, Washington területén.

Nagyon fáj

  • Molnár T. Eszter

Amióta először eltáncolta egy kőkori vadász, ahogy a társát agyontaposta a sebzett mamut, a fájdalom a táncművészet egyik legfontosabb toposza.