Épületekben, szobrokban is tetten érhető az Orbán-rendszer emlékezetpolitikai kudarca

Publicisztika

Budapest legfontosabb szimbolikus terei – több más kelet-európai fővároshoz hasonlóan – a 19. század vége és a 20. század 30-as évei között alakultak ki, azóta pedig több rendszerváltozás hagyta rajtuk a bélyegét.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. december 15-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Legutóbb 1990 körül zajlott le radikális köztéri fordulat, egyebek közt utcák átnevezésével, emlékművek lebontásával, illetve új hangsúlyok – és új alkotások – elhelyezésével. A 90-es évek elején úgy tűnt, hogy belátható időn belül nem lesz újabb gyökeres átalakulás. Az elmúlt 12 évre visszatekintve azonban elmondható, hogy a főváros szimbolikus terei jelentősen átformálódtak: az Orbán-kormányok emlékezetpolitikai döntései nyomán Budapest számos köztere a rendszerváltáséhoz hasonló léptékben íródott át; elég, ha csak a Kossuth tér átalakítására vagy a Vár átépítésére gondolunk. Vajon mennyiben olvasható ki ebből az átalakulásból egységes szándék, ideológia vagy rendszer, s ha valóban rendszerről van szó, annak melyek lennének a sarokpontjai?

A klónok háborúja

Valójában a Fidesz a 2010 utáni budapesti emlékezetpolitikai átrendezés alapjait már 1998 és 2002 között lefektette.

A Nemzeti Színház építésének leállítása, új épület emelése, a korona átszállítása a Parlamentbe ugyanúgy ekkor történtek, mint a Vár átalakítása felé tett első lépések. Az elgondolások alapvonásai pedig már megtalálhatók Makovecz Imre 1998-as nyilatkozataiban is: a színház majd, mint „főnixmadár emelkedik ki” az „Aczél által leromboltatott” Blaha Lujza téri épület formáiból; a Szent Koronát pedig, kiemelve a múzeumból, a Várkert Bazárban vagy a Felvonulási téren, „a nemzet nagyjainak szoborcsoportja körében” lehetne elhelyezni.

Elképzeléseiben Makovecz tulajdonképpen azt a köztéri emlékezetpolitikai stratégiát elevenítette fel, amely a legtöbb 20. századi rendszerváltás – a bolsevik forradalomtól Mussolini 30-as évekbeli Rómáján át a háború utáni kelet-európai kommunista fordulatokig – ki­emelt eleme volt, mégpedig az újrakeretezést. Ezzel az eszközzel a hatalom korábbi „bitorlói” által „megrontott”, „megszentségtelenített”, „idegenné tett” szimbolikus teret az új hatalom birtokba veszi, visszanyeri, meggyógyítja, azaz: újraszenteli. A visszavétel alapja már 1998-ban is a korszakoknak és a hatalom korábbi birtokosainak egymásra másolása volt. A 90-es évek elejétől egyre inkább megszilárduló – a szélsőségek felé tolódó, és így egyre több antiszemita felhanggal bővülő – jobboldali felfogásban az ellenség mindig egy és ugyanaz volt: a szovjet megszállókkal együttműködő kommunisták azonosak a kommunistákból lett szocialistákkal együttműködő szabad demokratákkal. Budapest eszerint ismét vagy továbbra is „bűnös város”, amely megtisztításra vár.

A köztéri újrarendezés 2010 után a politikai hatalom kanonizációs folyamatának egyik fontos eszköze lett. A Kossuth tér szimbolikus átírása vagy a Vár átépítése ugyanúgy az újraszentelés része, mint a Moszkva tér vagy a Köztársaság tér átnevezése, illetve a Szabadság téri szovjet emlékmű két oldalán az amerikai elnökszobrok felállítása. Az új szimbolikus keretek kialakítása régebbi radikális fordulatok idején általában rombolással, a régi eltüntetésével is együtt járt. De a 2010 utáni Budapestről kevés emlékmű tűnik el véglegesen, inkább sok minden kap más, kevésbé frekventált helyet, vagy esik át jelentéseltoláson. A Kossuth tér „1944 előtti képzőművészeti arculatának visszaállítása” során például mintha valamilyen centrifugális erő szórta volna szét a régi szobrokat: Lugossy Mária 56-os öröklángja Budára került át, Varga Imre Károlyi Mihálya Siófokra. A legrosszabbul Nagy Imre szobra mellett Kisfaludi Strobl Zsigmond Kossuth-szoborcsoportja járt, amely az Orczy-kertben értelmetlenül felforgatva kapott új, katonai kontextust. A szisztematikus rombolás leginkább a modernizmus építészetének ritka példáit érintette, ezeknek mindenekelőtt a Kossuth térről és a Várból kellett eltűnniük (villamos teherelosztó, Diplomata-ház).

 
Térkőiszony
Fotó: Sióréti Gábor

Hamar körvonalazódtak tehát az orbáni emlékezetpolitika számára fontos közterek: a Parlament környéke és a Budavári Palota mellett elsősorban a Szent György tér és a Ludovika. Nem csak régi szobrok mai másolatai jelentek meg, de itt kaptak helyet az új történelmi, emlékezetpolitikai hangsúlyok: Orbán politikusi mintaképei, Tisza István és Bethlen István emlékműveinek avatásán maga a miniszterelnök is részt vett. E terek – amelyekről el kell tűnniük a múzeumoknak, hogy helyet adjanak a politikai reprezentációnak – mintha már nem is a városhoz tartoznának; szimbolikusan vagy akár jogilag is úgy metsződtek ki a fővárosból, mint az áthelyezendő múzeumok új gyűjtőhelye, a Városliget, vagy a Nemzeti Színház gondolatától is „megtisztított” Erzsébet tér (amelyet a 2016-os Eb idején a futballfelvonulások középpontjává tettek). A prioritást élvező szimbolikus tereket pedig újraírt régi építményekkel kezdték el díszíteni: a Várban régi köntösbe bújtatott masszív betonépületekkel klónozzák a már egykor is csak a kreált dicső múlt kulisszáiként felépített házakat. (Ha már Mussolini párhuzama felmerült: a Szent György tér most még félkész épületeinek betonszkeletonjai mintha egy De Chirico-festmény hátterét idéznék.)

Az elérendő köztéri cél valamilyen elképzelt, illetve idealizált régmúlt kor kimerevített képének előállítása lett.

A Budapest szimbolikus tereiben megidézett múlt egyrészt az új Alaptörvénybe foglalt határpontot, 1944-et megelőző időszak, benne mindenekelőtt a Horthy-korszak irredenta gondolatával, a Tria­nonnal akkoriban – elsősorban a Szabadság téren – összekapcsolt fájdalom és feltámadás szimbólumrendszerével, erős áldozati narratívával. (Lásd mindenekelőtt az Összetartozás emlékhelyét és annak környezetét a Kossuth téren.) De hasonlóan fontos a „boldog békeidők” korának életre galvanizálása, elsősorban épületekkel, vagy például Széll Kálmán papírmasé-jellegű figurájával. Jellemző, hogy az újrakeretezések során mi szorult a kereten kívülre: ilyen a szocialista múlt mellett bármiféle köztársasági hagyomány és 1956 számos aspektusa. Nem véletlen, hogy a forradalomhoz kapcsolódó emlékezet a Kossuth téri átalakítás után javarészt a föld alatt kapott helyet. A köztérben, az ünnepségekben, átnevezésekben, emlékévekben újraírt múlt pedig kül- és belpolitikai játszmák szimbolikus eszköze lett. Ezekben a határok megtartása (Horthy-szobrok elszaporodásának megakadályozása) mellett éppúgy jelen van a határok folyamatos átlépése is (székely zászlók kihelyezése, a Nagy-Magyarország ábrázolások). Külpolitikai szempontból lehetetlen volt a Szabadság tér irredenta programjának restaurálása, viszont külpolitikai célokkal indokolható az Összetartozás emlékhelyének tartalma és formája is.

Mintha régi lenne

Az emlékezetpolitika a mindenkori jelenbéli hatalomból kiindulva mindig a jövőre irányul. Az orbáni emlékezetpolitika azonban a hatalom megtartásának célján túl nem bír konzekvens és összetett jövőképpel. Ha ránagyítunk az elmúlt évtized gesztusaira, akkor kiderül, hogy a jövő korokra előrevetített emlékezetben Orbán valójában csak két dologgal szeretne Budapesten jelen lenni: a Vár átalakítása mellett az olimpia megrendezésével. Minden más csupán a „pillanat uralására” irányul; minden egyéb köztéri üzenet csak a jelennek szól, és igény szerint kifordítható. A monumentalitás iránti vágy csak a sport és a Vár vonatkozásában érhető tetten, s mindkét cél szakrális színezetet is kap: a Karmelita kolostor sarkára Szent Mihály került, a sportkultusz fókuszába pedig Puskás, mint központi szent. (Relikviáit Felcsúton őrzik, a budapesti Puskás-múzeum megnyitása viszont folyamatosan a jövőbe tolódik.) A stadionépítések, a Nemzeti Vágta átrendezése, az úszó-világbajnokság túldimenzionált rendezvényei a Duna partján, a válogatott mérkőzések megkoreografált rituáléi mind ugyanannak a sportkultusznak a részei. A végső cél pedig a budapesti olimpia dicsőséges megrendezése, amely az eljövendő generációk emlékezetében majd bebetonozza az eszme fáradhatatlan harcosát. (Nem véletlen összefüggés, hogy a labdarúgó-Eb politikai reklámszpotjában Orbán a Karmelita kolostor teraszáról bombázta rá a városra a labdát.)

A jövőnek és a jelennek már csak azért sincs egységes képe, mert ahhoz tervezésre lenne szükség, a tervezéshez pedig intézményekre. A köztéri emlékezet jövőjének kialakítására az Orbán-kormányok – miután végleg kiüresítették és eltörölték a korábbi testületeket – nem hoztak létre az üzenetek közvetítésére, az emlékezetpolitikai szándékok formába öntésére alkalmas (egyetlen) új intézményt. Ennek oka egyrészt a flexibilis, populista, hirtelen irányváltásra alkalmas emlékezetpolitika, másrészt az a politikai rendszer, amelyben egy adott területen csakis több erőközpont létezhet. Az elmúlt évtizedben a rezsim emlékezetpolitikájának kialakításában, gyakorlatában részt vett többek között Schmidt Mária, Kerényi Imre, L. Simon László, Kövér László. A sokszereplős mezőben nem alakulhat ki egyetlen meghatározó irányvonal, a különböző narratívák bizonyos pontokon találkoznak, de kevés az átfedés. Valószínűleg a többirányúságnak és az ellentétes érdekeknek köszönhető, hogy olyan pozitív emlékezetpolitikai lépések is történtek, mint a Fiumei úti sírkert vagy a 301-es parcellában a Jovánovics György által készített emlékmű felújítása. (Mindkettő a Nemzeti Örökség Intézetének fennhatósága alá tartozik.) De lehetséges, hogy az érdekek ellentmondásai akadályozzák meg évek óta például a Sorsok Háza megnyitását is.

A múltra vonatkozó politikai elképzelések flexibilitása mellett tehát a jövőre irányuló elgondolások formátlansága és – a hatalom megtartásán túl – céltalan üressége az, ami lehetetlenné teszi következetes köztéri emlékezetpolitikai narratíva kialakítását. Ebben a végső soron egyetlen politikai szereplő vágyaitól és hatalmi elképzeléseitől függő, intézményhiányos rendszerben minden látszólag nagy gondolat eleve kisszerűségre van ítélve. A Kövér László-féle „legyen úgy, mint régen volt” populista jelmondatából a köztéren a „legyen olyan, mintha régi lenne” maradt.

A nagyszabású szimbolikus múltidéző tervekből kiinduló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus vagy a vadászati világkiállítás megrendezése végül nevetséges kulisszák között zajlott le. Az emlékezetpolitika szimbolikus szándékai pedig szinte minden esetben beleütköztek a beruházói érdekekbe, a politikai elkötelezettséggel rendelkező autonóm alkotó fából vaskarikájába, és általánosságban a valóság korlátaiba. Ebből következett az emlékezetpolitika két nagyszabású kudarca is: a Nemzeti Színház épülete és a német megszállás áldozatainak emlékműve. Mindkettő úgy vette el az Orbán-rendszer kedvét az új jelrendszerek megalkotásától és a köztér új szimbólumokkal való benépesítésétől, ahogy az irodalomban egyszer csak elkanyarodtak Wass Albert vagy Tormay Cécile kultuszától. A jövőre így ez a rendszer mai világunk lenyomataként a mérettől független kisszerűséget hagyja: nosztalgikus belvárosi zsánerszobrokat (Sisi, Rikkancs, Columbo), Kolodko kis méretű bronzvicceit és Szőke Gábor Miklós éktelen Csodaszarvasát.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.