Épületekben, szobrokban is tetten érhető az Orbán-rendszer emlékezetpolitikai kudarca

Budapest legfontosabb szimbolikus terei – több más kelet-európai fővároshoz hasonlóan – a 19. század vége és a 20. század 30-as évei között alakultak ki, azóta pedig több rendszerváltozás hagyta rajtuk a bélyegét.

Legutóbb 1990 körül zajlott le radikális köztéri fordulat, egyebek közt utcák átnevezésével, emlékművek lebontásával, illetve új hangsúlyok – és új alkotások – elhelyezésével. A 90-es évek elején úgy tűnt, hogy belátható időn belül nem lesz újabb gyökeres átalakulás. Az elmúlt 12 évre visszatekintve azonban elmondható, hogy a főváros szimbolikus terei jelentősen átformálódtak: az Orbán-kormányok emlékezetpolitikai döntései nyomán Budapest számos köztere a rendszerváltáséhoz hasonló léptékben íródott át; elég, ha csak a Kossuth tér átalakítására vagy a Vár átépítésére gondolunk. Vajon mennyiben olvasható ki ebből az átalakulásból egységes szándék, ideológia vagy rendszer, s ha valóban rendszerről van szó, annak melyek lennének a sarokpontjai?

A klónok háborúja

Valójában a Fidesz a 2010 utáni budapesti emlékezetpolitikai átrendezés alapjait már 1998 és 2002 között lefektette.

A Nemzeti Színház építésének leállítása, új épület emelése, a korona átszállítása a Parlamentbe ugyanúgy ekkor történtek, mint a Vár átalakítása felé tett első lépések. Az elgondolások alapvonásai pedig már megtalálhatók Makovecz Imre 1998-as nyilatkozataiban is: a színház majd, mint „főnixmadár emelkedik ki” az „Aczél által leromboltatott” Blaha Lujza téri épület formáiból; a Szent Koronát pedig, kiemelve a múzeumból, a Várkert Bazárban vagy a Felvonulási téren, „a nemzet nagyjainak szoborcsoportja körében” lehetne elhelyezni.

Elképzeléseiben Makovecz tulajdonképpen azt a köztéri emlékezetpolitikai stratégiát elevenítette fel, amely a legtöbb 20. századi rendszerváltás – a bolsevik forradalomtól Mussolini 30-as évekbeli Rómáján át a háború utáni kelet-európai kommunista fordulatokig – ki­emelt eleme volt, mégpedig az újrakeretezést. Ezzel az eszközzel a hatalom korábbi „bitorlói” által „megrontott”, „megszentségtelenített”, „idegenné tett” szimbolikus teret az új hatalom birtokba veszi, visszanyeri, meggyógyítja, azaz: újraszenteli. A visszavétel alapja már 1998-ban is a korszakoknak és a hatalom korábbi birtokosainak egymásra másolása volt. A 90-es évek elejétől egyre inkább megszilárduló – a szélsőségek felé tolódó, és így egyre több antiszemita felhanggal bővülő – jobboldali felfogásban az ellenség mindig egy és ugyanaz volt: a szovjet megszállókkal együttműködő kommunisták azonosak a kommunistákból lett szocialistákkal együttműködő szabad demokratákkal. Budapest eszerint ismét vagy továbbra is „bűnös város”, amely megtisztításra vár.

A köztéri újrarendezés 2010 után a politikai hatalom kanonizációs folyamatának egyik fontos eszköze lett. A Kossuth tér szimbolikus átírása vagy a Vár átépítése ugyanúgy az újraszentelés része, mint a Moszkva tér vagy a Köztársaság tér átnevezése, illetve a Szabadság téri szovjet emlékmű két oldalán az amerikai elnökszobrok felállítása. Az új szimbolikus keretek kialakítása régebbi radikális fordulatok idején általában rombolással, a régi eltüntetésével is együtt járt. De a 2010 utáni Budapestről kevés emlékmű tűnik el véglegesen, inkább sok minden kap más, kevésbé frekventált helyet, vagy esik át jelentéseltoláson. A Kossuth tér „1944 előtti képzőművészeti arculatának visszaállítása” során például mintha valamilyen centrifugális erő szórta volna szét a régi szobrokat: Lugossy Mária 56-os öröklángja Budára került át, Varga Imre Károlyi Mihálya Siófokra. A legrosszabbul Nagy Imre szobra mellett Kisfaludi Strobl Zsigmond Kossuth-szoborcsoportja járt, amely az Orczy-kertben értelmetlenül felforgatva kapott új, katonai kontextust. A szisztematikus rombolás leginkább a modernizmus építészetének ritka példáit érintette, ezeknek mindenekelőtt a Kossuth térről és a Várból kellett eltűnniük (villamos teherelosztó, Diplomata-ház).

 

Térkőiszony

Fotó: Sióréti Gábor

Hamar körvonalazódtak tehát az orbáni emlékezetpolitika számára fontos közterek: a Parlament környéke és a Budavári Palota mellett elsősorban a Szent György tér és a Ludovika. Nem csak régi szobrok mai másolatai jelentek meg, de itt kaptak helyet az új történelmi, emlékezetpolitikai hangsúlyok: Orbán politikusi mintaképei, Tisza István és Bethlen István emlékműveinek avatásán maga a miniszterelnök is részt vett. E terek – amelyekről el kell tűnniük a múzeumoknak, hogy helyet adjanak a politikai reprezentációnak – mintha már nem is a városhoz tartoznának; szimbolikusan vagy akár jogilag is úgy metsződtek ki a fővárosból, mint az áthelyezendő múzeumok új gyűjtőhelye, a Városliget, vagy a Nemzeti Színház gondolatától is „megtisztított” Erzsébet tér (amelyet a 2016-os Eb idején a futballfelvonulások középpontjává tettek). A prioritást élvező szimbolikus tereket pedig újraírt régi építményekkel kezdték el díszíteni: a Várban régi köntösbe bújtatott masszív betonépületekkel klónozzák a már egykor is csak a kreált dicső múlt kulisszáiként felépített házakat. (Ha már Mussolini párhuzama felmerült: a Szent György tér most még félkész épületeinek betonszkeletonjai mintha egy De Chirico-festmény hátterét idéznék.)

Az elérendő köztéri cél valamilyen elképzelt, illetve idealizált régmúlt kor kimerevített képének előállítása lett.

A Budapest szimbolikus tereiben megidézett múlt egyrészt az új Alaptörvénybe foglalt határpontot, 1944-et megelőző időszak, benne mindenekelőtt a Horthy-korszak irredenta gondolatával, a Tria­nonnal akkoriban – elsősorban a Szabadság téren – összekapcsolt fájdalom és feltámadás szimbólumrendszerével, erős áldozati narratívával. (Lásd mindenekelőtt az Összetartozás emlékhelyét és annak környezetét a Kossuth téren.) De hasonlóan fontos a „boldog békeidők” korának életre galvanizálása, elsősorban épületekkel, vagy például Széll Kálmán papírmasé-jellegű figurájával. Jellemző, hogy az újrakeretezések során mi szorult a kereten kívülre: ilyen a szocialista múlt mellett bármiféle köztársasági hagyomány és 1956 számos aspektusa. Nem véletlen, hogy a forradalomhoz kapcsolódó emlékezet a Kossuth téri átalakítás után javarészt a föld alatt kapott helyet. A köztérben, az ünnepségekben, átnevezésekben, emlékévekben újraírt múlt pedig kül- és belpolitikai játszmák szimbolikus eszköze lett. Ezekben a határok megtartása (Horthy-szobrok elszaporodásának megakadályozása) mellett éppúgy jelen van a határok folyamatos átlépése is (székely zászlók kihelyezése, a Nagy-Magyarország ábrázolások). Külpolitikai szempontból lehetetlen volt a Szabadság tér irredenta programjának restaurálása, viszont külpolitikai célokkal indokolható az Összetartozás emlékhelyének tartalma és formája is.

Mintha régi lenne

Az emlékezetpolitika a mindenkori jelenbéli hatalomból kiindulva mindig a jövőre irányul. Az orbáni emlékezetpolitika azonban a hatalom megtartásának célján túl nem bír konzekvens és összetett jövőképpel. Ha ránagyítunk az elmúlt évtized gesztusaira, akkor kiderül, hogy a jövő korokra előrevetített emlékezetben Orbán valójában csak két dologgal szeretne Budapesten jelen lenni: a Vár átalakítása mellett az olimpia megrendezésével. Minden más csupán a „pillanat uralására” irányul; minden egyéb köztéri üzenet csak a jelennek szól, és igény szerint kifordítható. A monumentalitás iránti vágy csak a sport és a Vár vonatkozásában érhető tetten, s mindkét cél szakrális színezetet is kap: a Karmelita kolostor sarkára Szent Mihály került, a sportkultusz fókuszába pedig Puskás, mint központi szent. (Relikviáit Felcsúton őrzik, a budapesti Puskás-múzeum megnyitása viszont folyamatosan a jövőbe tolódik.) A stadionépítések, a Nemzeti Vágta átrendezése, az úszó-világbajnokság túldimenzionált rendezvényei a Duna partján, a válogatott mérkőzések megkoreografált rituáléi mind ugyanannak a sportkultusznak a részei. A végső cél pedig a budapesti olimpia dicsőséges megrendezése, amely az eljövendő generációk emlékezetében majd bebetonozza az eszme fáradhatatlan harcosát. (Nem véletlen összefüggés, hogy a labdarúgó-Eb politikai reklámszpotjában Orbán a Karmelita kolostor teraszáról bombázta rá a városra a labdát.)

A jövőnek és a jelennek már csak azért sincs egységes képe, mert ahhoz tervezésre lenne szükség, a tervezéshez pedig intézményekre. A köztéri emlékezet jövőjének kialakítására az Orbán-kormányok – miután végleg kiüresítették és eltörölték a korábbi testületeket – nem hoztak létre az üzenetek közvetítésére, az emlékezetpolitikai szándékok formába öntésére alkalmas (egyetlen) új intézményt. Ennek oka egyrészt a flexibilis, populista, hirtelen irányváltásra alkalmas emlékezetpolitika, másrészt az a politikai rendszer, amelyben egy adott területen csakis több erőközpont létezhet. Az elmúlt évtizedben a rezsim emlékezetpolitikájának kialakításában, gyakorlatában részt vett többek között Schmidt Mária, Kerényi Imre, L. Simon László, Kövér László. A sokszereplős mezőben nem alakulhat ki egyetlen meghatározó irányvonal, a különböző narratívák bizonyos pontokon találkoznak, de kevés az átfedés. Valószínűleg a többirányúságnak és az ellentétes érdekeknek köszönhető, hogy olyan pozitív emlékezetpolitikai lépések is történtek, mint a Fiumei úti sírkert vagy a 301-es parcellában a Jovánovics György által készített emlékmű felújítása. (Mindkettő a Nemzeti Örökség Intézetének fennhatósága alá tartozik.) De lehetséges, hogy az érdekek ellentmondásai akadályozzák meg évek óta például a Sorsok Háza megnyitását is.

A múltra vonatkozó politikai elképzelések flexibilitása mellett tehát a jövőre irányuló elgondolások formátlansága és – a hatalom megtartásán túl – céltalan üressége az, ami lehetetlenné teszi következetes köztéri emlékezetpolitikai narratíva kialakítását. Ebben a végső soron egyetlen politikai szereplő vágyaitól és hatalmi elképzeléseitől függő, intézményhiányos rendszerben minden látszólag nagy gondolat eleve kisszerűségre van ítélve. A Kövér László-féle „legyen úgy, mint régen volt” populista jelmondatából a köztéren a „legyen olyan, mintha régi lenne” maradt.

A nagyszabású szimbolikus múltidéző tervekből kiinduló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus vagy a vadászati világkiállítás megrendezése végül nevetséges kulisszák között zajlott le. Az emlékezetpolitika szimbolikus szándékai pedig szinte minden esetben beleütköztek a beruházói érdekekbe, a politikai elkötelezettséggel rendelkező autonóm alkotó fából vaskarikájába, és általánosságban a valóság korlátaiba. Ebből következett az emlékezetpolitika két nagyszabású kudarca is: a Nemzeti Színház épülete és a német megszállás áldozatainak emlékműve. Mindkettő úgy vette el az Orbán-rendszer kedvét az új jelrendszerek megalkotásától és a köztér új szimbólumokkal való benépesítésétől, ahogy az irodalomban egyszer csak elkanyarodtak Wass Albert vagy Tormay Cécile kultuszától. A jövőre így ez a rendszer mai világunk lenyomataként a mérettől független kisszerűséget hagyja: nosztalgikus belvárosi zsánerszobrokat (Sisi, Rikkancs, Columbo), Kolodko kis méretű bronzvicceit és Szőke Gábor Miklós éktelen Csodaszarvasát.