Egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Négyszáz métely

Egotrip

Véget ért az atlétikai világbajnokság Budapesten. Maradt ránk néhány futó élmény és egy teljesen felesleges stadion, amelyre rávetül az olimpia hosszú árnyéka.

Mert nem lehetnek kétségeink, mindennek bizonyos tekintetben semmi más értelme nem volt, mint hogy egy újabb kis jel kerülhessen fel Orbán Viktor pincéjében arra a nagy Budapest-térképre, amelyen az olimpia leendő helyszíneit színes fonalak kötik össze, mint az amerikai sorozatokban, ahol az amatőr nyomozók így keresik a tettest. Minden hirdetés és olcsósított jegy, valamennyi atlétikai nagykutya megvendégelése, Youhuu összes mozdulata csak azt szolgálta, hogy a miniszterelnök vágya beteljesüljön, s egyszer még, az ő életében olimpia legyen Budapesten.

Mindezt tudtuk eddig is. Most azonban érezhetjük, hogy körülöttünk azok az embe­rek, akik néhány évvel ezelőtt még magabiztosan és nevetve utasították el a budapesti olimpia gondolatát, mint az orbáni jövőzabáló politika csimborasszóját, mintha meginogtak volna. Mintha hatni kezdene a gondosan és nem is olyan titokban adagolt – bár címkével soha el nem látott – méreg: ha már ennyi új stadion, uszoda, pálya rendelkezésre áll, hát miért is ne? A métely lassan mindenütt megtelepszik és elgyengíti az immunrendszert, amely pontosan láttatná, hogy a stadio­nok fenntarthatatlanok, a közszolgáltatások még jobban háttérbe szorulnak majd, a fővárosi vízfej pedig csak növekedni fog.

De hát ezt is tudjuk. Amit nem láttunk még, az a propaganda eddig ismeretlen szintje. A mindenkit elérő, minden kételyt félresöprő sikerhirdetés mindenütt jelenvalósága. Amely annyira gátlástalan, hogy az állami hírportál már a magyar futball egyik legszé­gyenletesebb veresége utáni percekben (!) kritika helyett azt harsogja: „most kell mindenkinek a Fradi mögé állnia!”; amely annyira szégyentelen, hogy a politikai szócsővé tett sporthíradók hatalmas sikerként ünneplik a kajak-kenu vb magyar eredményeit, miközben utoljára a nyolcvanas években szerepeltünk hasonlóan rosszul. A kételkedő hangoknak már a kommentekben is alig jut hely, a nyilvános szakmai bírálatok azonnali hang-, pozíció- vagy pénzmegvonással járnak, s így már a hetvenes évek építő kritikáját is visszasírjuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.