Egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Aránylag könnyen megtanulhatja

Egotrip

Lassan véget ér a síszezon, és Magyarország még mindig nem ratifikálta Finnország NATO-csatlakozását. Pedig lesz még tél és jöhet a kutyára dér. 1939 tavaszán a háborúra készülődő országok még aligha foglalkoztak azzal, hogy ütőképes sítalpas csapatokat állítsanak fel, míg egy évvel később már mindegyik arra vágyott, bárcsak olyan „síelő kísértetekkel” rendelkezhetne, mint a finnek, akik képesek voltak feltartóztatni az oroszokat is. (Magyarország egyébként a téli háborúban gyorsan a finnek segítségére sietett – igaz nem hivatalosan, mégis Teleki Pál kezdeményezésére kormányzati erőforrásokkal –, a fegyverek mellett még egy 346 főből álló önkéntes egységet is küldtünk; már nem vetették be őket, mert 1940 márciusában Moszkvában megkötötték a békét.)

1940-ben a magyar sajtóban is sok szó esett arról, hogy a finn sportolók milyen fontos szerepet játszottak a szovjet támadások megállításában. Megemlítették, hány öttusázó szolgált a seregben; hogy ott volt a fronton az olimpiák atlétikai bajnokai közül a gerelyhajító Matti Järvinen, vagy – reumája ellenére – az akadályfutó Volmari Iso-hollo, míg a legnagyobb legenda, Paavo Nurmi amerikai körúton gyűjtött támogatásokat a finn harcosoknak. A legtöbbet azonban a sízőkről beszéltek, akik között olyan nagy nevek is voltak, mint Pekka Niemi, aki sífutóként az 1936-os téli olimpián szerzett bronzérmet, egy évvel később pedig világbajnok lett 50 kilométeren, vagy Kalle Jalkanen, aki ugyanezen a távon 1938-ban nyert a vb-n, de előtte már a váltó tagjaként olimpiai bajnok is lett. A beszámolók szerint az 1939-es zakopanei világbajnokságon 18 kilométeren aranyérmes Jussi Kurikkala akár 200 kilométert is meghaladó felderítő utakat vállalt, a régebbi finn bajnokok, mint Tapani Niku vagy Sulo Nurmela pedig hasonlóan hosszú távon vezettek járőregységeket. Többen haltak hősi halált, köztük Jalkanen, aki 1941-ben, a téli háborút követő folytatólagos háború során esett el, vagy a szintén világbajnok Eino Olkinuora, aki már az orosz földön folytatott harcokban vesztette életét. (Finnországot a sztálini Szovjetunió 1939 novemberében támadta meg, ám az ország teljes elfoglalásának ez a kísérlete kudarcba fulladt. A „téli háborút” lezáró, 1940 márciusában megkötött békeszerződés nyomán Finnország háború előtti területének 10 százaléka került szovjet fennhatóság alá. A „folytatólagos háború” 1941 őszétől 1944 szeptemberéig tartott, az ezt lezáró béke lényegében az 1940-es határokat szentesítette, és Finnországot semlegességre kötelezte – a szerk.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.