Nem volt jó meccs, a játék képe alapján a spanyolok győzhettek volna, de itt sok minden másként van, mint a férfiaknál, így tizenegyesekkel nyertek az angolok. Az állami sporttévében nálunk is lehetett látni a fontosabb mérkőzéseket – sok küzdelemmel, egymást taktikailag semlegesítő csapatokkal, néhány kivételes technikával rendelkező játékossal. A német köztévében vagy az angol napisajtóban persze hangsúlyosabban jelent meg az Európa-bajnokság, de ott már régóta az egyenjogúság irányába tartanak: a The Guardian oldalán például (néha kicsit meglepően) ugyanazon a helyen jelennek meg a Chelsea vagy az Arsenal női csapatainak hírei, mint a férfi Premier League beszámolói; a Kicker weblapján szintén beilleszkednek a nők a hírfolyamba, de azért markánsabb a határvonal. Mindent összevetve jól látszik, hogy nemcsak a futball színvonalában, de az egyenjogúság kérdésében is komoly szakadék mutatkozik a Nyugat és a Kelet között. Kezdetben is így volt. (Aztán egy ideig nem így volt, mert mindenhol egyformán eluralkodott a vaskalapos konzervativizmus.)
Nálunk mindig is a hímsovinizmus uralkodott. A magyar női labdarúgás legkorábbi nyomait keresve a 20. század elejéig juthatunk vissza, de mindig csak a tréfás, lesajnáló hangnem ütheti meg a szemünket és a fülünket. A két világháború között csupán néhány hír található a külföldi női futballisták kezdeményezéseiről, de az alaphangot jól jellemzi a Budapesti Hirlap egy 1926-os tézise: „mert ha van játék, amelyet kizáróan a férfinemnek teremtettek, úgy az csak a labdarúgás”. A női futball elleni legfontosabb (férfi-) érvek persze keleten és nyugaton ugyanazok voltak: „a nők sportjánál az a legfontosabb, hogy a sportolás sohase menjen a szépség és az egészség rovására”. Az egyenjogúság ellenfelei mindig is a nőiességet kívánták óvni, amelynek a rúgás mozdulata ab ovo nem lehet a része. Magyarországon a húszas években néha primadonnákat kértek fel kezdőrúgásra, vagy görlöket öltöztettek futballdresszbe egy fotózás kedvéért, de komoly csapatok nem alakultak.
Tulajdonképpen két olyan játékos szerepelt csak a hírekben, akik komolyabban vették a labdarúgást. Az egyikük Miklós Hilda volt, aki 1929-ben, 19 éves korában látogatott haza Magyarországra, és aki akkor már két építész bátyjával együtt évek óta Kubában élt, ahol a Club Hispano női csapatában játszott centerhalfot. Egy pesti futballmeccsen interjúvolta meg őt Az Est; a cikk hangvétele fülsértően szexista. A másik magyar hősnő a harmincas években Erdélyben játszott, Szigeti Böskének hívták, és egyetlen nőként a Borosjenő férficsapatát erősítette középcsatárként. A róla szóló beszámolókban egyrészt hangsúlyozták, hogy tényleg erősítést jelentett a csapatnak, másrészt hogy külön öltözőt kapott.
Ugyanebben az időben Csehszlovákiában, Ausztriában és Jugoszláviában már nemzetközi meccseket is játszó csapatok működtek, csak valahogy Magyarországon nem indult be sehogy a női labdarúgás. Amikor aztán az MLSZ 1938-ban kimondta, hogy a női futball nem tekinthető komoly sportnak, akkor már szinte az egész jobbra tolódó Európában ez volt az alapbeállítottság. Magyarországon a női futball iránti érdektelenség átnyúlt a világháború utáni időszakra is. Sporadikus híradások jelezték, hogy itt-ott azért voltak apróbb kezdeményezések. 1948 nyarán a Tervünnepély keretén belül fogadta Csepelen a Szabadkikötő Sport Egyesület a Tószeg női kézilabdacsapatát, aztán futballmeccset is játszottak egymással. Talán nem véletlen, hogy szintén Csepelről érkezett a következő nagyobb sajtóbeszámoló is: 1957-ben az Acélöntő és a Csőgyár dolgozóinak csapatai játszottak egymás ellen – nem különösebben tréfás módon az egyik oldalon a kövérek, a másikon a soványak. (Az Érdekes Újság valamiért név szerint közölte az összeállításokat.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
