Ha fatális véletlen folytán egy reggel német kisfiúként ébrednék, méghozzá egy csodalámpával a kezemben, a következő életpályát szeretném magamnak: lennék világ- és Európa-bajnok, háromszoros BEK-győztes, kétszeres aranylabdás. Briliáns technikájú, elegáns játékosként csak nagy ritkán szabálytalankodnék, csatárként, hátvédként mindenkit legyőznék. Hogy a sors ezért meg ne büntessen, néhány fájó vereséget is beiktatnék, nem sokat persze: vitatott góllal elbukott vébédöntőt, hősies küzdelmet, egy-két tréfás öngólt. Párszor elbúcsúznék, messzire utaznék, és szépen visszatérnék, kicsit öregednék, ha muszáj. Edzőként válogatottamból egy világbajnoki címet kikínlódnék, hogy azért a végtelen lazaságon is átsüssön, milyen nagy stratéga vagyok. Lennék immár őszülő halántékkal szeretett egyesületem elnöke – fiaim mindent megnyernének, én közben jól mutatnék a tribünön –, majd már csak országom felvirágoztatására gondolva, népem lába elé tenném le a futballvébét. Nagyszabású életem során persze imádnának a nők, lennék gazdag ember, filmsztár és szakkommentátor, általános és lecserélhetetlen tótumfaktum. Így érném el hatvanadik életévemet. Én lennék a Császár - der Kaiser. (Snitt.)
*
Nem csoda, hogy Franz Beckenbauer – mert nyilván kiskora óta övé a csodalámpa – néhány napja, a hatvanadik születésnapja alkalmából készült interjúban arra a kérdésre, hogy ha van lélekvándorlás, miként szeretne újjászületni, azt válaszolta, hogy Franz Beckenbauerként, amennyiben ez lehetséges. Persze manapság az ember nem születik rögtön Császárnak. Állítólag a hatvanas években, egy Bécsben játszott meccs előtt ragadt rá a titulus, amikor Franz – mert csapattársai mindig csak így szólították – a fotó kedvéért egy császári mellszobor mellé állt. Legalábbis így emlékezett a történetre Hans-Georg Schwarzenbeck, Beckenbauer örökös hátvédpárja, aki a piszkos munka elvégzésével a Bayern Münchenben és később, a válogatottban is lehetővé tette, hogy a Császár "szabad emberként" újraértelmezze védekezés és támadás összefüggéseit. Merthogy
Beckenbauer neve – annak ellenére, hogy pályáját csatárként kezdte és középpályásként folytatta – a futballtörténelemben egybeforrott a liberó pozíciójával.
Ezt a szerepkört, amely a hatvanas évek közepén keletkezett Olaszországban, az egykori legendás jugoszláv játékos, Zlatko Csajkovszki vezette be az NSZK-ban, történetesen a bajnokságban feljutásra készülő Bayern München edzőjeként.
"Maga lenni tejszínhab. Nem harcos. Maga lenni szalmaszál!" – mondta a nagydarab edző a tizennyolc éves Beckenbauernek az első találkozás alkalmával, talán azonnal megsejtve benne a védekezésben és támadásban létszámfölényt kiharcoló, háttérből irányító középhátvéd lehetőségét. A vékonydongájú fiút, aki egy edzésen kapott pofon miatt pártolt át a helybeli rivális 1860 Münchentől a feltörekvő Bayernhez, már a kezdetekben is kiemelkedő labdabiztonság, taktikai érettség és elegancia jellemezte. Otto Rehhagel így emlékezett első találkozásukra: "Akkoriban a Herthában játszottam, és egyik délután a Ku'dammon ültem, egy kávézóban. Hirtelen megpillantottam az utcán a Bayern játékosait. Beckenbauer kiemelkedett közülük. Mozgásának eleganciája csodálatos volt, mondhatnám délies." A nemtörődömségbe hajló lazaság, poétikusabb megfigyelők szerint a futballpálya szerkezetét átalakító, már-már anyagtalan megjelenés éles ellentétben állt minden addigi német sztereotípiával, a pályát felszántó, átizzadt trikóban az utolsó utáni pillanatig fogcsikorgatva küzdő germán képével, akiről híres jegyzetében már Tacitus is megemlékezett.
*
A válogatottal 1966-ban a világbajnoki döntőt szerencsétlenül elbukó, fiatal és jóképű Beckenbauer ebben az időszakban válik a németek szupersztárjává. Még nem egészen nagykorú (akkoriban 21 év volt a korhatár), de már két gyermek apja, elsőként a játékosok közül saját menedzserrel rendelkezik, levesport reklámoz, valódi médiasztár. Szerencsés évek ezek a német szórakoztatóiparban: a hatvanas évek vége nemcsak a diáklázadások kora, hanem a gazdasági csoda utóhatásainak kiteljesedéséé is. 1970-ben, Beckenbauer számára épp jókor, a labdarúgásban is bevezetik a professzionális rendszert; ő az első német focista, akinek a lábára biztosítást is kötnek. A 70-es mexikói vébén – az olaszok ellen, minden idők egyik legnagyobb meccsén – sebesülten, felkötött karral küzdő Beckenbauer ekkor már az NSZK világszerte legismertebb sportolója. 1971-től a német válogatottban az addig elmozdíthatatlan Willi Schulz helyett is átveszi a liberó pozícióját, és ezzel hirtelen kikristályosodik minden idők legjobb német csapatának szerkezete, amelynek tengelyét két karizmatikus figura, Beckenbauer és a mönchengladbachi bálvány, Günter Netzer alkotja.
Németországban a futball – az élet annyi más területéhez hasonlóan – az értelmiségi viták és ideológiai iránykeresések terepe, Beckenbauer és Netzer pedig több mint harminc éven át két világnézeti pólus megtestesítője. Netzer az 1970-ben, majd a rákövetkező évben bajnok Gladbach demokratikus támadófutballjának irányítója, a társadalmi átalakulás megszemélyesítője, az edzővel is szembeszálló rebellisként a 68-as interpretátorok mitikus figurája. Szemükben a Bayern München játéka a hidegháború folytatása más eszközökkel, hatékony és rideg hivatalnokfutball, középpontjában az arrogáns Beckenbauerrel, az apolitikus opportunista-karrieristával, a középszert piedesztálra emelő sikerember prototípusával. Míg Netzer barátai művészek és írók, addig Beckenbauer igaz bajorként jó viszonyt ápol Franz-Josef Strausszal, Willy Brandtot pedig "egyfajta nemzeti szerencsétlenségnek" nevezi. A 68-as generáció egy része az utóbbi évtizedben eljutott a hatalomhoz, így az ideológiai viták elcsendesedésével együtt a baloldal is megbocsátóbbá vált, bár annak idején valószínűleg még az sem lett volna ellenükre, ha a Bild Zeitungban maga Beckenbauer hirdeti meg a forradalmat.
A szomorú valóság azonban az, hogy az 1972-es Eb-győztes csapat csillagórája után Beckenbauer nem bírja elviselni a kettős vezetést, ennek hatására a világbajnokságon Netzer csak néhány percet játszik.
A Császár 1974-ben igazi uralkodóként tartja kézben az irányítást, a döntő előtt például ő határozza meg, hogy Cruyffot ne Schwarzenbeck vagy Bonhof, hanem Vogts fogja.
Ez a húzás végül döntőnek bizonyul – bár azt se felejtsük el, hogy a második félidőben a németek kapuját valószínűleg a dzsinn is őrizte.
Ezek az aranyévek. A Bayern München kivételes tehetségű triója, Beckenbauer, Müller, Maier mellett olyan kiegészítő játékosok találhatók, mint Uli Hoeness, Breitner vagy Roth, akikkel háromszor egymás után elpáholják Európát. A Császár eleganciája az évek során sem kopik meg: a mai sírós-összeomlós időkben különösen érdekes visszagondolni arra, ahogy az 1976-os Európa-bajnoki döntő végén, Hoeness elbaltázott tizenegyese után mosolyogva int, mint egy "munkásvezér, aki épp a béremelést utasítja vissza". Bár ez ekkor még alig sejthető, a csehszlovákoktól elszenvedett vereség Beckenbauer karrierjében is töréspont. Hazájában adócsalással vádolják – nem is ok nélkül –, így miután mindent visszafizet, úgy gondolja, kipróbálja magát Amerikában.
*
A New York Cosmosba Ahmet Ertegun, mellesleg Ray Charles menedzsere, az Atlantic Records alapítója vitte Beckenbauert, hogy már az első napokban kikölcsönözze egy tízperces beugrás erejéig egy floridai csapatnak. Ertegun tévén nézte a vendégjátékot, ahol Beckenbauer épp a kapu felé vezette a labdát. A menedzser egyszer csak megkövülten látta, hogy játékosa megtorpan, és állva marad. "Azt gondoltam: te jó ég, szívinfarktust kapott." Visszatérve New Yorkba Beckenbauer így magyarázta a jelenetet Ertegunnak: "Tudja, Ahmet, futottam a kapu felé a labdával, közben a hangosbemondó egész idő alatt a szabályokat magyarázta, már nem is törődtem vele. Ekkor azonban ezt hallom: »Ott fut Franz Beckenbauer. És ne felejtsék el, hogy az egyetlen játékos, aki kézzel érhet a labdához, a kapus.«" Újabb rövid amerikai kitérő után, 1984-ben átveszi a válogatott irányítását. Már az első edzésen szembenéz a realitásokkal: ez a csapat nem az a csapat. "Rendben, látom, hogy nem tudtok futballozni, tehát csak egy lehetőségünk van, meg kell akadályoznunk, hogy az ellenfél futballozzon" – mondta állítólag. Nekilát a kemény munkának, felkészít, elemez, veszekszik. Az eredmények pedig gyorsan jönnek. A mexikói vébédöntő előtt hotelszobájában nevetve mondja egy riporternek: "Eder, Briegel, Jakobs, Förster – és lehet, hogy ezekkel holnap világbajnokok leszünk." A balos szakírók szerint a herbergeri reakciós futballfelfogás örökségéből eredeztethető kínkeserves araszolás a döntőig szerencsére nem nyeri el jutalmát. Nem úgy, mint négy évvel később, amikor Beckenbauer az aranyéremmel a nyakában, a kamerák kereszttüzében magányosan sétálgat a római stadion gyepén, gondolataiba mélyedve, vajon hogyan is történt mindez.
Ennyi sikerhez már a császári titulus is kevés, azóta Goethéhez mérve inkább az istenek kegyeltjének nevezik, aki bármibe fog is, sikerrel jár.
A kilencvenes évek eleje óta még hullámzó színvonalú médiaszereplését is megbocsátó félmosolyok kísérik. Különösen azóta tűnik fel, hogy szakkommentátori tevékenysége a felszínes semmitmondás, a mély életbölcsesség és a párját ritkító nyelvi zűrzavar háromszögében mozog, mióta közmegelégedésre Netzer uralja a képernyőt. Beckenbauert mégis mindenki végighallgatja, mert "jó halandóként látni". Mivel pályafutása során már mindent reklámozott (sör, mobil, autó stb.), sőt mindennek az ellenkezőjét is (másik sör, másik autó, másik mobil), így gyakorlatilag semminek nem csinál hírverést – önmagán kívül. Még Beckenbauer magánéletének kisiklásai fölött is gyorsan szemet huny a Bild Zeitung által kondicionált közvélemény. Persze hogyan is haragudhatnának olyasvalakire, aki házasságon kívül született gyermekével kapcsolatban így érvel: "Nem is olyan nagy bűn ez. A Jóisten minden gyermeknek örül."
Beckenbauer sikerének titka talán éppen reflektálatlanságában rejlik. Hosszú és sokszínű pályafutása során egyetlen pillanatra sem merült föl ugyanis benne, hogy valamit rosszul tenne, így aztán személye – főleg a kétségtelen sikerek fényében – hatvanévesen is éppoly megkérdőjelezhetetlen maradt, mint egy császáré.
Vagy egy kisgyereké.
