Mérő László

Vitatott írásomban (Csúnya matek, Magyar Narancs, 2009. november 26.) eljátszottam a gondolattal, hogy ugyanazokból a tényadatokból esetleg egészen más következtetést is le lehet vonni, mint amire a szerzők jutottak. Ebből vitapartnereim rögtön társadalmi felelőtlenségre, rasszizmusra következtettek. (A válaszokat lásd: Olvasói levelek, Magyar Narancs, december 3. és december 10., valamint: Kertesi Gábor: Az etnikai profilalkotásról, december 10.) Ha ennek vállalása kell ahhoz, hogy következetesen, előítéletektől (adott esetben: szélsőségesen antirasszista előítéletektől) mentesen gondolkodhassunk, hát vállalom, és ezekkel a címkékkel nem vitatkozom. Készségesen elismerem, hogy a hitvita műfajában vitapartnereim az erősebbek. Ami engem érdekel a dologból, az a tudományos tények különféle lehetséges interpretációi, az egymásnak esetleg ellentmondó, de egyaránt logikus értelmezések.

Különféle civil jogvédők időről időre felháborodottan számolnak be kutatási eredményeikről, miszerint roma honfitársainkat két-háromszor gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint másokat. Ebből arra következtetnek, hogy a rendőrök "véletlenszerű" igazoltatási gyakorlata valójában rasszista.

Létfontosságú, hogy az ember időnként olyasmivel foglalkozzon, ami nem létfontosságú.

A Gyurcsány-korszak fő tanulsága talán az, hogy egy országot nem lehet vezérigazgatni. Volt elég ok kipróbálni, mi történik, ha az országot nem egy semmihez sem értő vagy az eredeti szakmáját már régen elhagyó politikus vezeti, hanem egy olyan ember, aki a gazdaságban már bizonyította a vezetésre való rátermettségét - és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az illető hogyan szerezte az első millióját. Ám sajnos az derült ki, hogy ez is csak egyfajta szakmaelhagyás, neki sem ment jobban, mint másnak. Lehet, hogy valójában a politikusság is csak egy szakma, amit legjobban a szakemberek csinálnak?

A gyerekeim egyszer lefutottak egy meredek hegyoldalon. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, a lejtő közepe murvás, de csak annál vadabbul futottak. A nagyfiú futott elöl, és esett egy nagyot. Sírva fakadt, de már érkezett a húga, ő is rendesen eltaknyolt. ' is sírni kezdett, de amikor azt mondtam, na látod, hát hiába kiabáltam, durcásan megrázta a fejét, és elindult felfelé, hogy újra lefusson. A fiú csak sírt tovább. Erre (rossz szülői reflexszel) ezt találtam mondani: "Ne sírj, látod, a húgod sem sír már." Mire a kissrác arca egy pillanatra teljesen kitisztult, és így szólt: "Az egy másik gyerek." Majd keservesen sírt tovább.

Amikor a tévériporter rákérdezett, miképp jöhetett ki az állítólag harmincszázalékos parkolásidíj-emelés eredményeképp jó néhány körzetben két-háromszoros vagy akár még magasabb díjtétel, a Parking Kft. fess vezetője elmagyarázta: nem most drága, hanem eddig volt túl olcsó. A riportalany a biztonság kedvéért még hozzátette, hogy júliusban újabb áremelés lesz.

Nem bizony. Attól még lehetsz például zseniális matematikus. Persze továbbra is hülye maradsz, de az emberek tiszteletben fogják tartani a hülyeségedet, és még nőt is kapsz, nem is akármilyet. A matematikus legtöbbször valami ilyesfajta klisé illusztrálására jelenik meg az amerikai filmekben. Az erkölcsi tanulság pedig: kedves néző, jól teszed, ha tiszteletben tartod őt, mert bár hülye, valójában zseni. Ezt nyomatékosítja, hogy mindegyik ilyen filmben a matematikusba beleszeret egy bombázó. És még csak nem is kell irigyelni ezért, mert ki irigyelne egy hülyét?

Most vegyem sorra, hol torzítja el szisztematikusan a vitában elhangzott állításaimat és érveimet Lévai Júlia, vagy kérdezzem meg pontról pontra, mitől olyan biztos a kinyilatkoztatásaiban? Nagyon nem fűlött a fogam egyikhez sem. Aztán egyszerre csak rájöttem, miért esik sokkal inkább nehezemre szóba állni Lévai Júlia vitastílusával, mint Tomcatével. Azért, mert Lévai Júliával legalább az alapdolgokban elvileg egyet kellene értenem - miközben majdnem ugyanaz a bajom vele, mint Tomcattel.

A rasszizmusellenes világnapon meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre. Abban a formában, ahogyan tervezték, semmi kedvem nem lett volna hozzá. Semmi értelmét nem láttam, hogy ott üljünk és örömködjünk: lám, mi aztán nagyon antirasszisták vagyunk és nagyon egyet is értünk. Azt feleltem, hogy ehelyett szívesen kiállok egy vitára egy prominens rasszistával. Ezzel nagy felhorgadást váltottam ki a szervezők között - ahogy tavaly a Magyar Narancs szerkesztőivel és néhány olvasójával is vitába keveredtem, amikor a Hollán Ernő utcai jegyirodára dobott Molotov-koktélon való felháborodásomban írtam egy cikket ugyanezeken a hasábokon (lásd: Nácik, hova?, 2008. május 8.). Abban a cikkben nem az volt a fő bajom a nácikkal (az ott példaként felhozott Tomcattel, de másokkal is), hogy nemzeti érzelműek, hanem csakis az, ahogyan ez keveredik bennük a vérbeli aljassággal. Ott ez utóbbi attitűdöt egyszerűen geciségnek neveztem.

Az 1970-es években a matematikai folklórban viharos sebességgel elterjedt egy feladat, amely egy nagy amerikai tévévetélkedőbe is megtalálta az útját (és később egy magyarba is). A vetélkedőben a feladat így jelent meg: a kvíz győztesét három ajtó elé vezették, amelyek közül egy mögött egy igen értékes nyeremény volt, a másik kettő mögött lényegében semmi. Miután a győztes kiválasztott egy ajtót, a játékvezető még nem nyitotta azt ki, hanem ezt mondta: "Mindnyájan tudjuk, hogy a másik két ajtó közül legalább az egyik mögött nincs a nagy nyeremény. Nos, én most kinyitom az egyiket." Ezután kinyitotta az egyik ajtót, és mindenki láthatta, hogy a nagy nyeremény valóban nem ott van. Majd a játékvezető így szólt: "Kedves játékos, ha úgy érzi, most még meggondolhatja magát, és választhatja a másik ajtót." A millió dolláros kérdés: Ön, kedves Olvasó, váltana-e a játékos helyében, vagy sem?

A jelenlegi gazdasági válságért sokan hibáztatják a politikusokat, a közgazdászokat, a bankárokat, a befektetőket, és mindenkit, akire csak rá lehet húzni a vizes lepedőt. Holott egyáltalán nem biztos, hogy bármelyikük is komolyan kárhoztatható lenne. Ez a krízis abban különbözik az utóbbi évtizedek menetrendszerűen ismétlődő válságaitól, hogy fő oka egy alapvetően új jelenség. A jelzáloghitelek bedőlése csak mellékes ok, bármi más tőzsdei buborék, mondjuk az internetlufi kipukkadása is ugyanezt okozta volna, ha éppen most történik. Márpedig tőzsdei buborékok, igen méretesek is, a dolog pszichológiai természetéből adódóan időről időre előfordulnak, és ez a jövőben is így lesz.

2007. július 30-án Liv Ullmann úgy érezte, most rögtön Fcrö szigetén kell lennie, Ingmar Bergman, élete nagy szerelme és lányának apja hívja. Azonnal repülőgépet rendelt, és odament. Két órát beszélgetett a 91 éves rendezővel, majd visszarepült. A repülőgépen értesült róla, hogy Ingmar Bergman elhunyt.