2007. július 30-án Liv Ullmann úgy érezte, most rögtön Fcrö szigetén kell lennie, Ingmar Bergman, élete nagy szerelme és lányának apja hívja. Azonnal repülőgépet rendelt, és odament. Két órát beszélgetett a 91 éves rendezővel, majd visszarepült. A repülőgépen értesült róla, hogy Ingmar Bergman elhunyt.
A történetet sokan úgy interpretálták, mint egy ragyogó példát a telepátia működésére. De másfajta értelmezéseket is el tudok képzelni. Például: Ingmar Bergman addig nem halhatott meg, míg nagy szerelmével még egyszer nem beszélt. És akkor valójában Liv Ullmann ölte meg a nagy rendezőt, éppen azzal, hogy odarohant.
Nem gondolom, hogy ez a helyes értelmezés, akkor sem, ha stílusában közelebb áll hozzám, mint egy szimpla telepátiasztori. El tudom mondani ugyanezt a sztorit egészen másképp is, például így: Liv Ullmann pontosan tisztában volt vele, hogy Ingmar Bergman addig nem halhat meg, amíg még egyszer nem beszéltek. Éppen ezért húzta-halogatta az utazást, esetleg már évek óta; ezzel tartotta életben a szerelmét, amíg csak lehetett. A végtelenségig azonban nem lehet, a biológia előbb-utóbb közbeszól. Ez volt az a nap, amikor a színésznő végképp úgy érezte, most már nem halogatható a dolog. Azt pedig végképp nem engedheti, hogy szerelme úgy menjen el, hogy még csak nem is találkoztak előtte.
Minden telepátiasztorira tudok találni olyan magyarázatokat, amelyek számomra hihetőbbek, mint a telepátiamagyarázat. Ez nem azt jelenti, hogy a telepátia szerintem nem létezik. Mindössze annyit jelent, hogy nem hiszek benne - ettől még nyugodtan létezhet, sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy valóban létezik is. Nem azért, mert meggyőztek a látványos történetek, hanem azért, mert számos olyan tudományos kísérletet is láttam, amelyek eredménye az én sztenderdjeim szerint tökéletesen meggyőző. Sőt a matematikai statisztika alapjainak egyik legszínvonalasabb összefoglalását is egy parapszichológia-tankönyvben láttam. Mégis, a komoly tudományos folyóiratok rendre visszautasítják az ilyen kutatási beszámolókat, és jórészt joggal teszik.
A legtöbb parapszichológiai kutató fő motivációja ugyanis valamiféle spiritiszta hit. Kutatási beszámolóikban van egy olyan pont, ahol a statisztika szigorú számait felváltják a spiritiszta elmélkedések. Ritka kivételnek számít Vassy Zoltán, Edwin C. May vagy Helmut Schmidt (nem a volt német kancellár, csak névrokona), akik valóban végigviszik vizsgálataikban a színtiszta tudományos módszert, a kísérlettervezéstől a statisztikai adatfeldolgozáson át egészen az eredmények értelmezéséig. Az ő kutatási eredményeik meggyőzően bizonyítják, hogy valóban léteznek az emberi információátvitelnek olyan formái, amiket a hétköznapi nyelvben telepátiának szoktak nevezni.
Akkor hát miért nem hiszek bennük? Csak. Nem tudom, miért, de valahogyan nem tud bennem megfoganni a parapszichológiában való hit. Szentül hiszek abban, hogy például Vassy Zoltán módszerei és eredményei tökéletesen korrektek, statisztikai vizsgálatait pedig személyesen is többször ellenőriztem és hibátlannak találtam. Mégis, a hit valahogyan egészen más anyagból van szőve, azt nem befolyásolják az ilyesfajta racionális vizsgálódások - és a hiányát sem. Hiszek Vassy Zoltán és a többiek eredményeiben, hiszek a tudományban, mégsem hiszek a telepátiában, akárhogy is igyekszem. Abban sem hiszek, hogy telepátia pedig nincs, de abban sem, hogy van - talán valami szervi hiba miatt.
Lehet, hogy a parapszichológiai jelenségek alapja a hit, és csakis akkor működnek, ha valaki hisz bennük. Valahányszor személyesen is jelen voltam ilyen kísérleteken, nem működtek. Sőt, ilyenkor általában kifejezetten negatívan működtek, azaz még az a találati arány sem jött ki, amit pedig elvileg a véletlen is létrehoz. Lehet, hogy az én hitetlenségem erősebb volt, mint a kísérleti alanyok hite, és ez fordította visszájára a kísérletek eredményeit?
Ha ez netán tényleg így van, akkor a parapszichológia örökre a tudományon kívüli jelenség marad, mivel a tudomány (legalábbis a modern tudomány) egyik legfontosabb elve, hogy a hittől teljesen független dolog. Az energiamegmaradás vagy a polimerizáció ugyanúgy működik egy hívő, mint egy hitetlen számára. Ami tudományos kérdés, abban mindegyikük számára ugyanannak kell kijönnie, egy tudományos kérdés eredménye nem függhet attól, hogy a kritikus megfigyelő hisz-e benne, vagy sem.
A tudomány kiemelkedő zsenijei azokat a tudományágakat művelték, ahol fel sem merül, hogy az emberi hit is közreműködhet az eredményben. Pedig Newtont például nemcsak a fizika érdekelte, legalább annyira a pszichológia is, de abban nem jutott eredményre. Egyszer, amikor húszezer fontot bukott a londoni tőzsdén (ami ma sem kis pénz, de akkoriban egy hatalmas vagyon elvesztését jelentette), Newton így fakadt ki: "Ki tudom számítani az égitestek mozgását, de egyszerűen képtelen vagyok kiszámítani az emberi butaságot." Ha csak egy csöpp esélyt látott volna arra, hogy azt is ki tudja számítani, aligha olyan absztrakt, az élettől távoli jelenségekre pazarolta volna a zsenialitását, mint a csillagok járása vagy az alma földre hullása.
Könnyen lehet, hogy vannak a világnak olyan jelenségei, amelyek megismerésében a tudomány sohasem lesz illetékes. Nem tudom, ilyen-e a telepátia, de el tudom képzelni, hogy igen - például akkor, ha valóban maga a hit működteti, és ha az valakiben nincs meg, akkor az illető számára eleve nem működik. Lehet, hogy Jézusnak nemcsak átvitt értelemben van igaza abban, hogy a hit hegyeket képes megmozgatni, hanem sokkal konkrétabban, akár a szó fizikai értelmében is?
Ezzel távolról sem azt akarom mondani, hogy a parapszichológia tudományos kutatói értelmetlen irányba haladnak. A tudomány mint módszer annyiszor bevált korábban reménytelenül érthetetlennek tartott problémák megoldására, hogy mindenképp érdemes mindent, ami csak jelenség a világban, megkísérelni ezzel a módszerrel is megérteni. Csak tudnunk kell, hogy vannak egészen más módszerek is a világ megismerésére és élhetővé tételére. Ilyen például Liv Ullmann szeretete Ingmar Bergman iránt - telepátiával vagy anélkül, ez már majdnem mindegy.
