A rasszizmusellenes világnapon meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre. Abban a formában, ahogyan tervezték, semmi kedvem nem lett volna hozzá. Semmi értelmét nem láttam, hogy ott üljünk és örömködjünk: lám, mi aztán nagyon antirasszisták vagyunk és nagyon egyet is értünk. Azt feleltem, hogy ehelyett szívesen kiállok egy vitára egy prominens rasszistával. Ezzel nagy felhorgadást váltottam ki a szervezők között - ahogy tavaly a Magyar Narancs szerkesztőivel és néhány olvasójával is vitába keveredtem, amikor a Hollán Ernő utcai jegyirodára dobott Molotov-koktélon való felháborodásomban írtam egy cikket ugyanezeken a hasábokon (lásd: Nácik, hova?, 2008. május 8.). Abban a cikkben nem az volt a fő bajom a nácikkal (az ott példaként felhozott Tomcattel, de másokkal is), hogy nemzeti érzelműek, hanem csakis az, ahogyan ez keveredik bennük a vérbeli aljassággal. Ott ez utóbbi attitűdöt egyszerűen geciségnek neveztem.
Nem ez verte ki a biztosítékot hozzám hasonlóan antirasszista vitapartnereimnél, hanem írásom fő mondanivalója: akkor is szóba kell állni egymással, ha mélyen utáljuk egymást. Van-e értelme szóba elegyedni nácikkal?
Egy zenész srác mesélte: egyszer egy motorostalálkozón volt. Volt nála whisky, és megkínálta a körülötte ülőket. Azok nekiestek: miért ezt az amerikai szart issza? Rendes magyar ember magyar piát iszik, házi pálinkát. Akkor ti miért Harleyval vagytok, mért nem Pannóniával? - kérdezett vissza a srác. A motorosok nagyon elhallgattak, verekedésről szó sem volt.
Ezért gondolom, hogy igenis van értelme szóba állni egymással. Ha ettől csak néhánnyal kevesebb Molotov-koktél repül, akkor már megéri. Az ember nehezebben támad a sötétből olyanokra, akikkel személyesen is szívott már egy levegőt.
A szervezők, nem tudom, miért, szerették volna, hogy részt vegyek ezen a rendezvényen, és minden rossz érzésük ellenére tiszteletben tartották az álláspontomat. Szereztek egy újságírót vitapartnernek a Magyar Nemzettől. Utánaolvastam a munkáinak, és bár politikai nézeteivel nagyon sok ponton nem értek egyet, rasszizmusnak nyomát sem találtam az írásaiban. Mivel itt nem a napi politika volt a téma, nem fogadtam el vitapartnernek, ugyanazért, amiért a kerekasztalba sem ültem be. Mondtam, ha nem tudtok találni ebben az országban egy kib*tt rasszistát, akkor mi értelme van a rendezvényeteknek? Erre vettek egy mély lélegzetet, és felhívtak néhányat azok közül, akikkel egyáltalán látom értelmét vitázni egy ilyen rendezvényen. Tomcat vállalta el a vitát.
Nem vártam semmi konkrét eredményt, a legkevésbé azt, hogy bármelyikünk is meggyőzheti a másikat, vagy bárkit a közönségből. Egy ilyen rendezvényre olyan emberek mennek el, akiknek nagyon is kikristályosodott nézeteik vannak erről a kérdésről, az a sokaság, aki valahol középen áll és így erősen hathat rá bármelyik fél érvelése, nemigen jön el ide. Mégis fontosnak tartottam, hogy jó néhány Tomcat-hívő és jó néhány antirasszista egy zsúfolt teremben kulturáltan megül együtt.
Mindkét oldalról hallottam a vita előtt olyan hangokat, hogy ebből nagy balhé lesz. Tomcatet meg fogják lincselni az antirasszisták, illetve a nácik fognak valami durvát lépni. Én egyáltalán nem féltem ettől. Erősen hittem abban, hogy ha sikerül normális, emberi hangot megütnünk egymással (amibe akár egymás kulturált sértegetése is belefér), akkor senki nem fog megütni senkit.
A vita maga több helyen is megtekinthető az interneten, úgyhogy azt most nem ismertetem. Én meg sem próbáltam a földbe döngölni vitapartneremet, és igyekeztem nem felvenni, amikor ő próbált engem. Érdekes volt látni, hogy mennyire nem ugyanazt a játékot játsszuk. Én megkaptam, amiért jöttem: végig nem merült fel, hogy itt szóbeli incidensen kívül bármi más is történhet. Egy pillanatig sem volt balhéhangulat a zsúfolt teremben, ahol egymással élesen egyet nem értő emberek ültek együtt, és két egymással élesen egyet nem értő ember vitatkozott.
Tomcat vitastílusa engem sok szempontból Orbán Viktoréra emlékeztetett. Nem tartalmában, csak formájában: ahogy az ellenérvekre soha nem reagált érdemben, kivéve, ha bele lehetett kötni személyesen az ellenfélbe. Különben folyamatosan azt szajkózta, amit előre elhatározott, hogy mondani fog. Tudom, a médiaiskolákban azt tanítják, hogy így lehet hatásosnak lenni, és nem hülyeséget tanítanak. Nem is ezzel van komoly bajom. Nem várhatom el, hogy valaki lemondjon egy hatásos eszközről, pusztán azért, mert nekem nem tetszik az eszköz, és a magam részéről nem kívánok élni vele.
Orbán Viktor esetében komoly bajom kizárólag azzal van, hogy három évig nem állt szóba a vele egyet nem értőkkel, például az ország miniszterelnökével. Három éven át kivonult, ha ellenfele felszólalt a parlamentben, a híveit is kivonultatta, és most az új miniszterelnökkel is ugyanezt tervezi folytatni. Ilyen nincs, vagy ha mégis van, hát életveszélyes. Ebből a szempontból Tomcat összehasonlíthatatlanul bátrabb volt: ő szóba állt azokkal is, akiket utál, és akik őt utálják. Talán már nem is utálom annyira, legfeljebb a nézeteit.
A vitában voltak olyan pillanatok, amikor pontosan tudtam, hogy most egy beszólással, egy apró döféssel nagy tapsot arathatnék az antirasszisták táborában és nagy pfujolást az ellentáborban, de eleve úgy mentem oda, hogy nem akarok élni az ilyen ziccerekkel. Pont az volt számomra a lényeg, hogy két élesen ellentétes stílus jelenjen meg. Nem bántam, ha a két stílus összeeresztése nem eredményez igazán érdemi vitát. A végén mindenki eldöntheti, melyik stílus tetszik neki jobban, ki mire nem reagált és mennyire tette azt jól vagy nem jól.
Aki úgy nézi a vitát, hogy ez egy OMD (One Must Die, az egyiknek meg kell halnia) meccs, az nyugodtan tekintsen vesztesnek. Én nem gondolom, hogy egy ilyen vitában valakinek kiütéssel kell győznie, a pontozás meg annyiféle szempont alapján történik, ahány ember nézi. Az utólagos reakciók között nem az zavart, hogy Tomcat hívei úgy látták, Tomcat feltörölte velem a padlót. Az zavart, hogy az antirasszisták közül sokan hiányolták, hogy nem vettem fel a kesztyűt olyankor, amikor pedig nagyon is lehetett volna - sok antirasszista is "vért akart látni". Ebből a szempontból sajnos ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó.
