Nagy István

A szervezők általában elégedettek, az újságírók hagyományosan fanyalognak, a látogatók meg szívesen bulizzák végig a Sziget programját, még akkor is, ha eleinte nekik is vannak fenntartásaik. Idén is sok a visszatérő, és nem jött el sok olyan fontos előadó, akik a nyáron a szomszédos országokban körbekoncerteznek minket. De kuriózumok szerencsére most is akadnak. A pop-rock felhozatalból ezennel 12 produkciót ajánlunk meleg szívvel, és mindenképp örömteli, hogy a felsorolt előadók fele korábban még soha nem lépett fel Magyarországon.

Az idei Balaton Sound felhozatala jól festett hiphopügyileg. A nyitónapon például a Wu-Tang Clan lépett fel a nagyszínpadon, egységesen, kollektívaként, márpedig ilyen mennyiségben egyszerre soha nem jártak nálunk (azért egyenként előfordultak már errefelé, elsősorban a Dürer kert környékén).

Fura lehet tizenöt évnyi arénázás után visszatérni a klubokba, főleg ha az embernek akkora egója van, hogy még az űrből is látszik. Márpedig rég volt már Knebworth, de még 2009 is, amikor a testvérgyűlölet végleg szétszakította az Oasist, amely Beady Eye néven folytatta Noel Gallagher nélkül - és nem volt nehéz megjósolni, hogy a fő dalszerző szólólemeze köröket ver majd Liamék első albumára.

A két testvérpárt is a soraiban tudó The National a türelmesen építkező zenekarok iskolapéldája. Első három lemezük szinte egyáltalán nem fogyott, a negyedikből már elment egy kicsi, a három évvel ezelőtti High Violet pedig egyszer csak az elitbe repítette őket. Ami nem is csoda, hiszen az lett az eddigi legjobb lemezük olyan megunhatatlan dalokkal, mint az Anyone's Ghost vagy a Bloodbuzz Ohio.

Amíg nem kerül épkézláb vámpírfilm a mozikba, addig Ezra Koenig zenekara gondoskodik arról, hogy a vámpír szóról ne csak az Alkonyat-könyvek/filmek szerencsétlen flótásaira asszociáljunk.

Korábbi zsebnyelvészi tevékenységem során jó darabig azon az állásponton voltam, hogy angolul nehezebb énekelni, mint szimplán beszélni, és nem gondoltam volna, hogy majd pont a franciák fognak megcáfolni.

Ritka, ha egy zenekar a klasszikus felállásában ünnepelheti a 35. születésnapját - még úgy is, hogy közben azért kimaradt jó tíz év. Az Orchestral Manouevres in the Dark, vagyis az OMD 2006-ban évtizednyi mosolyszünetet követően állt ismét össze, és a haverság azóta is megbonthatatlannak tűnik - Andy McCluskey, Paul Humphreys, Martin Cooper és Malcolm Holmes azóta már a második lemezét szabadítja ránk, és valószínű, hogy nem is az utolsót.

Kedd este a Depeche Mode sokkal jobb volt Budapesten, mint 2009-ben – kritikusunk szerint főleg a világklasszis frontemberré nőt Dave Gahannak köszönhetően.

Öt év szünet után elkészült az együttes új munkája, a Light Leaks. A zenekarvezetővel a hosszú kihagyásról, a folyamatosan változó zeneiparról, a science fictionről és Lugosi Béláról beszélgettünk.