Ha lenne értelme állatokhoz hasonlítani zenekarokat, akkor a Pink Floyd nem a védjegyévé vált disznóra, hanem leginkább a lajhárra emlékeztetné az embert, főleg az elmúlt 25 évben nyújtott tevékenysége miatt.
David Gilmour és társai, miután az 1987-es A Momentary Lapse Of Reasonnel és az azt követő monstre turnéval sikeresen bebizonyították, hogy igenis létezik a Roger Watersen túli élet, alaposan visszavettek a tempóból. Már az 1994-es The Division Bellt is hosszas szünet előzte meg, és az akkor ötven körül járó zenészek igencsak belassultak az album dalaiban – no nem mintha a Floyd valaha is komolyabban 100 bpm fölé ment volna.
| ||
Az (eddigi) utolsó nagylemez óta aztán végképp elcsendesedtek a tagok, és volt ugyan egy váratlan összeborulás Watersszel a Live8-en, az együttes továbbra is pihenőpályán maradt, egyedül Gilmour jelentkezett – öreguras – szólóalbummal (On An Island) 2006-ban. Két évvel később pedig sajnos elhunyt Rick Wright billentyűs, amit követően még kevesebb esély mutatkozott bármilyen megmozdulásra. Sokkal inkább az volt várható, hogy valami archív felvétel kerül elő, ahogy az a 2011-es újrakiadási hullám során meg is történt. Ilyen mennyiségű „új” dallal viszont, mint idén, most jelentkezik először a zenekar.
A giccses borítóval ellátott The Endless River anyagának nagy részét Gilmour, Wright és Nick Mason dobos akkor rögzítette, amikor a Division Bellen dolgozott. Állítólag 20 (!) órányi improvizáció hevert a páncélszekrényben, amiből most a túlélő tagok kiválogatták a legjobb közel egy órát. A projekt amolyan tiszteletadás Wright előtt, zenei tartalmát/jellegét tekintve viszont jobb lett volna, ha izgalmas extraként hozzádobják a Division Bell idei újrakiadásához. Önálló albumként az Endless River ugyanis soványka teljesítmény egy olyan együttestől, amelyik mindig is a precízen kidolgozott szerzeményeiről volt híres. Amit hallunk, valóban olyan, mint egy végtelen folyó, és ez az ambientes hömpölygés egy kicsit felidézi Gilmour pár évvel ezelőtti, az Orbbal készített lemezét. Megnyugtató érzés Wright futamait hallgatni, Gilmour gitárjátéka pedig szokás szerint ellenállhatatlan, viszont nincsenek dalok, csak ujjgyakorlatok, és jól összeszokott, ám elkényelmesedett zenészek örömjátéka.
Szerencsére azért akadnak izgalmasabb pillanatok: ilyen a zenekarhoz képest szokatlanul hektikus Skins, a Run Like Hellt megidéző Allons-y (1), a drámai Calling, a Stephen Hawkingot újfent megszólaltató Talkin’ Hawkin’ vagy az állítólag 45 éve készült Autumn ’68, ami meg nyilván az Atom Heart Motheren hallható Wright-szerzeményre, a Summer ’68-re rezonál. A szinte teljesen instrumentális album végén aztán kapunk egy hagyományosabb dalt is, ez a Louder Than Words, melynek a szövegét akár Watersre, akár Wrightra is értelmezhetjük. Ha minden igaz, akkor ez a búcsú lemeze – az együttesé Wrighttól, a közönségé meg a Pink Floydtól. Goodbye Cruel World.
Warner, 2014
