Lassú víz - Pink Floyd: The Endless River

Zene

Ha lenne értelme állatokhoz hasonlítani zenekarokat, akkor a Pink Floyd nem a védjegyévé vált disznóra, hanem leginkább a lajhárra emlékeztetné az embert, főleg az elmúlt 25 évben nyújtott tevékenysége miatt.

David Gil­mour és társai, miután az 1987-es A Momentary Lapse Of Reasonnel és az azt követő monstre turnéval sikeresen bebizonyították, hogy igenis létezik a Roger Watersen túli élet, alaposan visszavettek a tempóból. Már az 1994-es The Division Bellt is hosszas szünet előzte meg, és az akkor ötven körül járó zenészek igencsak belassultak az album dalaiban – no nem mintha a Floyd valaha is komolyabban 100 bpm fölé ment volna.

false

Az (eddigi) utolsó nagylemez óta aztán végképp elcsendesedtek a tagok, és volt ugyan egy váratlan összeborulás Watersszel a Live8-en, az együttes továbbra is pihenőpályán maradt, egyedül Gilmour jelentkezett – öreguras – szólóalbummal (On An Island) 2006-ban. Két évvel később pedig sajnos elhunyt Rick Wright billentyűs, amit követően még kevesebb esély mutatkozott bármilyen megmozdulásra. Sokkal inkább az volt várható, hogy valami archív felvétel kerül elő, ahogy az a 2011-es újrakiadási hullám során meg is történt. Ilyen mennyiségű „új” dallal viszont, mint idén, most jelentkezik először a zenekar.

A giccses borítóval ellátott The Endless River anyagának nagy részét Gilmour, Wright és Nick Mason dobos akkor rögzítette, amikor a Division Bellen dolgozott. Állítólag 20 (!) órányi improvizáció hevert a páncélszekrényben, amiből most a túlélő tagok kiválogatták a legjobb közel egy órát. A projekt amolyan tiszteletadás Wright előtt, zenei tartalmát/jellegét tekintve viszont jobb lett volna, ha izgalmas extraként hozzádobják a Division Bell idei újrakiadásához. Önálló albumként az Endless River ugyanis soványka teljesítmény egy olyan együttestől, amelyik mindig is a precízen kidolgozott szerzeményeiről volt híres. Amit hallunk, valóban olyan, mint egy végtelen folyó, és ez az ambientes hömpölygés egy kicsit felidézi Gilmour pár évvel ezelőtti, az Orbbal készített lemezét. Megnyugtató érzés Wright futamait hallgatni, Gilmour gitárjátéka pedig szokás szerint ellenállhatatlan, viszont nincsenek dalok, csak ujjgyakorlatok, és jól összeszokott, ám elkényelmesedett zenészek örömjátéka.

Szerencsére azért akadnak izgalmasabb pillanatok: ilyen a zenekarhoz képest szokatlanul hektikus Skins, a Run Like Hellt megidéző Allons-y (1), a drámai Calling, a Stephen Hawkingot újfent megszólaltató Talkin’ Hawkin’ vagy az állítólag 45 éve készült Autumn ’68, ami meg nyilván az Atom Heart Motheren hallható Wright-szerzeményre, a Summer ’68-re rezonál. A szinte teljesen instrumentális album végén aztán kapunk egy hagyományosabb dalt is, ez a Louder Than Words, melynek a szövegét akár Watersre, akár Wrightra is értelmezhetjük. Ha minden igaz, akkor ez a búcsú lemeze – az együttesé Wrighttól, a közönségé meg a Pink Floydtól. Goodbye Cruel World.

Warner, 2014


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.