Magyar Narancs: Az előző lemezhez képest ismét változott a felállás, ráadásul már csak négyen vagytok. Mi vezetett ezekhez a fordulatokhoz?
Poniklo Imre: A 2012-es lemez idején hivatalosan tagja volt ugyan a zenekarnak Póka Zalán és Szabados Gergő, de a kreatív munka és a felvételek nyolcvan százalékát már akkor is hárman, Ács Oszkárral és Bátor Bencével végeztük. Jó móka volt velük zenélni, de egy ponton úgy döntöttek, hogy nem fér bele nekik az Amber Smith a saját zenekaruk, a Spaceshit mellett. Oszkár pedig több mint 10 év után, 2013 elején döntött úgy, hogy ennél többet már nem tud az Amber Smith-hez tenni. Néhány hétig bizonytalan voltam, hogyan is tovább, mert igen meghatározó alak volt mind kiállásban, mind játékban, és korábban azt gondoltam, hogy nélküle nem csinálnám a zenekart. 2013-ban viszont összejöttünk Faragó Tomival, aki korábban már kétszer megjárta az Amber Smitht, meg Tooffal (Oleg Zubkov, basszgitár – N. I.), akivel egy alkalmi projektben, a SALT III-ben írtunk együtt már. 2014 nyarán álltunk neki az új dalok írásának, és valami egészen remek kémia alakult ki így négyünk közt, nagyon egyezik a humorunk például. Ennek az eredménye is a Modern, a leggyorsabban elkészült AS-lemez, amely egyben a legenergikusabb és legkompaktabb is szerintem.
MN: A legutóbbi, cím nélküli albumotok elkanyarodott a 2008-as sikerlemez, az Introspective new wave-es világától, a Modern viszont visszatér hozzá. Ennek mi az oka?
PI: Az előző album összességében egy sötét, szomorú lemez volt, néhány – magunkhoz képest – monumentálisabb, hosszú dallal. Bár volt rajta (ön)ironikus szám is – a Bourbon and Soda –, mégis, szakítós lemezhez illően a gyász volt a kohézió, erre volt felfűzve az egész. A Modern viszont kifejezetten spontán, friss lemez, ahol a cél az volt, hogy magunkhoz képest nagyon popos legyen. A korunkból fakadóan pedig a popos gyökereink a 80-as években vannak, és ez meghatározza a hangzást, ami már az Introspective-nél is előjött. Ennek ellenére – bár a Modern visszautal rá – az én fejemben ez másfajta lemez. Még talán kell egy kis idő, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni, miben is.
MN: Ért az utóbbi időben olyan zenei hatás, mint az Introspective-et megelőző nagy Bowie-flash?
PI: 2009–2010-ben fedeztem fel magamnak igazán a 60-as évek francia popzenéjét, azon belül is Serge Gainsbourg-t, és a Roxy Musicba is igazán 2011 után „merítkeztem bele”.
MN: Az új albumon szerepel két instrumentális darab. Ezeket David Bowie és Brian Eno hasonló dolgai ihlették?
PI: Bowie ciklikusan hat rám, néha eltűnik kis időre, teret hagy másnak, de aztán mindig újra előjön. Az sem titok, hogy ha Bowie-ról van szó, akkor a 70-es évek második felének négy lemeze áll igazán közel hozzám. A Low/Heroes-hatás inkább a Memories of TV-re igaz – bár arra azt is mondták már, hogy vangelises. A másik instrumentális dal, a The Return nekem inkább a Doves hasonló, ének nélküli dolgait juttatja eszembe.
MN: A Batman vs Joker nyilván szimbolikus dalcím, de mégis: mennyire áll közel hozzád ez a szuperhősös világ? Több dalod is filmes ihletettségűnek tűnik ugyanis.
PI: Igen, nagy filmfogyasztó vagyok, az utóbbi években meg sem tudom számolni, hány filmet néztem meg. Ez az, ami igazán kikapcsol, ami mindenről elfeledkeztet – kicsit eszképizmus is, bevallom. Ami a Batman vs Jokert illeti, a szuperhősös világ egyáltalán nem talált be, a cím pusztán szimbolikus: hiába a közös gyökér, a hasonló karakter vagy érdeklődési kör, egyes emberek taszítják egymást. Sosem lesznek barátok, mert egy skála két végén helyezkednek el, ez a sorsuk – mint Batmannek és Jokernek.
MN: Milyen értelemben tekinthető az új album modern lemeznek?
PI: Nekem ez egy modern lemez – ez a modern Amber Smith, a megújult, energikus Amber Smith.
MN: Van még egy zenekarod, a The Poster Boy, dolgoztál együtt Hámori Gabival, és korábban készítettél szólólemezt is. A jövőben mennyire tervezel ilyen dolgokat az Amber Smith mellett?
PI: Azt látom akár itthon, akár az angolszász poppiacon, hogy különböző karakterű zenészek, dalszerzők vannak. Van, aki hosszú évtizedeken keresztül ugyanazt szállítja, és ezért szeretik, egy dolgot jól csinál, és ez rendben is van így. És vannak zenészek, akik hozzám hasonlóan több különböző projektben élik ki a különböző energiáikat. De eléggé elkülöníthetők az egyes projektek/zenekarok hangulatban, műfajban, hangszerelésben is. Szeretek sokfelé kalandozni, úgyhogy szinte biztos, hogy az Amber Smith mellett mindig lesz valami más is.
MN: Juthat-e annál tovább idehaza egy angolul éneklő gitárzenekar, mint ameddig az Amber Smithnek sikerült a 2000-es évek második felében?
PI: Persze – szerintem az Ivan & The Parazol máris tovább jutott.
