Lemez

A tökéletes alibi

Thom Yorke: Tomorrow’s Modern Boxes

Zene

Nehezen viselem, ha egy férfi nyávog, és talán Thom Yorke az egyetlen kivétel.

Korábban még ide tartozott az egyértelmű Yorke-tanítvány, Matt Bellamy is, de a legutóbbi két Muse-album után lekerült a listáról, melyen most már a Radiohead frontembere az egyetlen szereplő. Valóban iskolát teremtő figura, és nemcsak a sajátos falzettje miatt – nagyon sok érdemét tudnánk most itt felsorolni, csak nincs elég helyünk hozzá.

Ráadásul az utóbbi időben tapasztalható némi megtorpanás is a hivatásos legenda karrierjében, és most nem csak a nagyon neves zenekaráról beszélünk. Bár persze említhetjük nyugodtan azt is, hiszen a legutóbbi Radiohead-album, a 2011-es The King Of Limbs nem hozta a korábbi művek színvonalát, ahogy a tavalyelőtti (többek között az RHCP-s Flea-t is felvonultató) szupergruppos próbálkozás, az Atoms For Peace sem szakította le a fejünket. Így az elektronikában egyre jobban elmerülő Yorke-tól sokan vártak már egy újabb szóló dobást, hiszen a nyolc évvel ezelőtti The Eraser igazán színvonalas darab volt, és a második Alkonyat-film soundtrackjére felvett Hearing Damage is remekül sikerült.

A Tomorrow’s Modern Boxesnak meglehetősen sajátos volt a megjelentetési módszere: Yorke az albumot a BitTorrenten keresztül tette elérhetővé úgy, hogy 6 dollárt fizethet érte, aki akar. Az első 24 óra alatt százezren töltötték le a lemezt, hat nap után pedig már egymillióan hallották (bár a nagy részük nyilván ingyen). És hogy mit hallunk? Ahogy az várható volt, egy barkácsmódszerrel felvett laptopalbumot a régi producer-haver, Nigel Godrich közreműködésével. Nyolc andalító dalt kapunk, melyek közül sajnos nem nagyon lehet kiemelni egyet sem – legalábbis pozitív értelemben. Oké, a Nose Grows Some-nak vicces a címe, a radioheades kollégával írt Guess Againben pedig legalább van egy kis élet, oszt’ csókolom. A többi számról többszöri meghallgatásra sem jut eszembe semmi, legfeljebb az, hogy a Pink Sectionnek elviselhetetlen a hangzása. Valahogy így néz ki a totális blöff, mert ami itt hallható, az tényleg az alibizés mintapéldája, és egyáltalán nem lepne meg, ha maga az elkövető is többször elaludt volna a felvételek közben. Remélhetőleg a készülő új Radiohead-lemez sokkal jobb lesz ennél.

2014, szerzői kiadás

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.