Lemez

Újra csúcsformában

Björk: Vulnicura

  • Nagy István
  • 2015. április 12.

Zene

Ez a cikk túl rövid terjedelmű ahhoz, hogy felsoroljuk, ki mindenkire hatott Björk az elmúlt bő húsz évben.

A 49 éves énekesnő már régóta amolyan intézményrendszernek számít, és sikerének az is titka lehet, hogy nem az angolszász világból érkezett, hanem egy olyan országból, amit a mai napig szívesen használnak a filmesek sci-fik forgatásához. Brit és amerikai kolléganőihez képest Björk maga is olyan, mint egy ufonauta, aki valamilyen egzotikus bolygóról csöppent ide; teljesen máshogyan is intonál, mint egy angol anyanyelvű vokalista, és nincs két olyan sor, amit ugyanúgy énekelne el. Természetesen ez a legújabb, az életműben kilences sorszámmal ellátott albumon sincs másként, bizonyos szempontból mégis rendhagyó alkotásról beszélhetünk.

Björk ugyanis eddig még sohasem készített szakítós lemezt, most viszont ez is megadatott számára. És ami a művésznek a nagy fájdalmat jelenti, az a hallgatónak örömforrást. A Vulnicura ugyanis kiváló alkotás, színvonala a művésznő legjobb munkáit, vagyis a 90-es évekbeli albumokat (a Debut-t, a Postot, a Homogenicet) súrolja. Ami azt is jelenti, hogy szerencsére csiszoltabb a hangvétel az utóbbi bő egy évtized terméséhez képest – itt most nyoma sincs a Medullán vagy a Voltán hallható, sokszor túlzott mértékű kísérletezésnek. A klasszikus korszak slágereit viszont nem kapjuk vissza – ahogy említettük, ez egy szakítós lemez, úgyhogy alacsony a bpm, viszont magas fokú a szomorúság.

A Vulnicurán zenei szempontból két világ találkozik: az elektronikus alapoké és a vonósoké. (A hangzásért két huszonéves producer, a venezuelai Arca, illetve az ambientszakértőnek számító angol The Haxan Cloak felelt.) A kiszivárgás miatt idő előtt megjelentetett lemez kilenc dala három részre osztható: az első három szám a szakítás közvetlen előzményeit énekli meg, a középső három a szakítás után játszódik, a maradék pedig szabadon értelmezhető – talán ekkor már a megváltásnál járunk. Érdekes, hogy az első három dalban egyáltalán nincsenek ritmusok – dobszerűség először a tízperces, amolyan központi tételnek és egyben érzelmi mélypontnak is tekinthető Black Lake-ben szólal meg. Björk rendkívül szókimondóan meséli el a szakítását, és valahogy egyszerre nehéz és lenyűgöző ezeket a monumentális szerzeményeket hallani. Hogy a végére mégiscsak valamennyire pozitívan csengenek le a dolgok, azt az is jelzi, hogy a Mouth Mantrából már valamilyen slágergyanú is kihallatszik, nem beszélve az albumzáró, rövid és kifejezetten rádiókompatibilis Quicksandről. Akár így, akár úgy, ne csodálkozzunk rajta, ha a szakítós lemezek jövőbeli listáin a Vulnicura magas helyezést ér majd el.

 

Sony, 2015

Neked ajánljuk