És ha már interjúk: a művész állítólag szereti előre kikötni, hogy a riporter a) nem rögzítheti a beszélgetést, b) nem jegyzetelhet, c) nem tehet fel kérdéseket.
Albummal Prince utoljára négy éve jelentkezett, azóta megjárta a Szigetet is, és időközben visszatért korábbi lemezkiadójához. Most pedig egyből két lemeze is kijött. Az egyik a saját neve alatt, ez az Art Official Age, a másik lemezt viszont nem egyedül, hanem a 3rdeyegirl nevű, háromtagú csajzenekarral közösen jegyzi.
Az Art Official Age Prince táncosabb, funkysabb oldalát prezentálja. Ami azt is jelenti, hogy lassabbak a dalok, és sok esetben az alacsony növésű multiinstrumentalista nyolcvanas évekbeli korszakát idézik. Ilyen például a Sign O’ The Timesra erőteljesen hasonlító The Gold Standard, melyben – több más dalhoz hasonlóan – slappelés hallatszik, ami nemigen tartozik a rock and roll legkúlabb találmányai közé. A Breakdownban felcsendülő nyávogás a második leghülyébb hang, amit ember idén lemezre rögzített a U2-féle Sleep Like A Baby Tonight után, és megvan a harmadik helyezett is a Breakfast Can Waitben hallható felgyorsított hangeffektnek köszönhetően. A U Know-ban Prince korábbi szokásával ellentétben még az AutoTune-nal is kacérkodik, ami pedig a témaválasztást illeti, természetesen végig a szex dominál, de ahogy a This Could Be Usban is énekli, neki nemcsak az a bizonyos dolog kell, hanem a metafizika is.
Az első albumon viszonylag sokat szerepel két fiatal énekesnő, Lianne La Havas és Andy Allo, a Plectrumelectrumon pedig ugyebár egy komplett női trió veszi körbe Őhercegségét. Itt Prince a Fixurlifeupban, ami az egyébként szintén csak erős közepes lemez talán legjobb dala, ki is jelenti, hogy „egy gitáros csaj 12-szer többet ér, mint egy újabb őrült fiúcsapat”. Az instrumentális címadó dal olyan, mintha a Led Zeppelin játszaná a Deep Purple-féle Black Nightot, szóval megy a rock rendesen, bár a Stopthistrain és a Tictactoe simán ráfért volna az Art Official Age-re is. Az összekötő kapocs a mindkét albumon felcsendülő Funknroll, amiben emberünk már nem 1999-re hivatkozik, hanem azt énekli, hogy „úgy bulizz, mintha soha többet nem bulizhatnál”. És hogy a technológiai újításokkal nem túl barátságos viszonyt ápoló szupersztár egója még mindig a régi, arra az Anotherlove zárósora a legjobb példa: „Eye’m the greatest living soul you’ll ever know.”
Warner, 2014
