Pedig a Stuart Murdoch vezette barokkpopzenekar már akkor is jól csengő névnek számított indie-berkekben – a folyamatosan bővülő rajongótábor a 96-os If You’re Feeling Sinister albumot tekintette a B&S csúcsművének.
Azóta kaptunk még jó pár lemezt, melyek közül leginkább a 2006-os The Life Pursuit emelkedett ki: ez tele volt jobbnál jobb dalokkal, amelyek szinte mind más és más stílusban szólaltak meg. Nem is csoda, hogy egy akkortájt tartott szavazáson őket választották meg minden idők legjobb skót együttesének a Simple Mindsot és a Franz Ferdinandot is megelőzve. A 2010-es Write About Love után aztán már Amerika is leborult a zenekar előtt (volt telt házas koncert a Hollywood Bowlban), így igen sokan várhatták izgatottan, hogy mit gurítanak legközelebb a derék glasgow-iak. A lassan elkészült új albumot hallgatva pedig szembesülhetünk néhány masszív meglepetéssel.
A B&S már 2003-ban is próbált váltani egy nagyot, a Dear Catastrophe Waitressre ugyanis azt a Trevor Hornt kérte fel producernek, aki korábban a Frankie Goes To Hollywoodból és a t.A.T.u. nevű orosz kamuleszbikus duóból is nagy nevet faragott. Most a Girls In Peacetime-on is van egy szokatlan név: Ben H. Allen az Animal Collective-vel és különböző hiphop-előadókkal dolgozott, így már a név hallatán is borítékolni lehetett az újabb stílusváltást. Egyszer mindegyik rockzenekar megcsinálja a maga elektronikus lemezét, a Belle And Sebastiannél pedig most érkezett el ez a pillanat. Igaz, csak nagyjából a dalok felében dominál a szintetikus hangzás, a többiben a jól bevált barokkpopos, aranyos, szomorkás hangulatot kapjuk. A régi hangzásért rajongók valószínűleg az Ever Had A Little Faitht és a dreampopos, albumzáró Todayt fogják szeretni, de nem okoz csalódást a Nobody’s Empire és az Allie sem. Aki meg táncolni akar, és nem egy sarokban búslakodni, valamint nyitott az újdonságokra, annak a Party Line, a Perfect
Couples vagy a kifejezetten Pet Shop Boys-os Enter Sylvia Plath ajánlott.
Matador/Neon Music, 2015
