A 2003-as Think Tank album már nagyjából trió felállásban készült, aztán pedig – bár soha nem jelentették be a feloszlást – öt éven keresztül semmit sem csináltak együtt. 2008-ig bírták: ekkor jött a bejelentés, hogy újra összeállnak Graham Coxon gitárossal – természetesen csakis élő fellépések erejéig. Be is indult a gépezet: a koncertek mellett kaptunk válogatáslemezt, dokumentumfilmet, koncertalbumot, újrakiadásokat és egy-két új dalt is elszórva, így már tényleg csak egy friss stúdióalbum hiányzott a sorból. Erről viszont ellentmondásos hírek érkeztek; sokan már le is mondtak volna róla, mígnem idén februárban jött a vonatkozó bejelentés, és most már ténylegesen megérkezett maga a nagylemez is.
A 16 év után újra az eredeti felállást prezentáló The Magic Whipnek érdekes története van. Tavalyelőtt a zenekarnak törölték egy japán koncertjét, ők meg, ha már a környéken jártak és ráértek, öt napra kibéreltek egy stúdiót Hongkongban. Az ottani zenélés eredménye egy darabig dobozban maradt; Damon Albarn csinált közben egy szólóalbumot, majd visszament inspirációért a kungfufilmek fővárosába, hogy meglegyenek a szövegek is a visszatérő munkára, amely ízig-vérig nagyvárosi album lett. A végeredmény ezen túl olyan, mintha el sem telt volna 16 év azóta, hogy a Blur utoljára ebben a felállásban albumot rögzített. Ráadásul ezek a zenészek csak fejlődtek az eltelt idő során, így nem meglepő, hogy a Magic Whip a zenekar legjobb albuma az 1995-ös The Great Escape óta – talán azért is, mert Albarnék nem vacakoltak sokat vele.
Minden itt van, ami miatt a Blurt szeretni lehet: a dalok egyszerre lazák és feszesek, elszállósak és pörgősek, egyszerűek, mégis összetettek. A Lonesome Street tisztára There’s No Other Way, az Ice Cream Manben erőteljesen ott van a Gorillaz, a Mirrorball totális Morricone-flash westerngitárral, az észak-koreai fővárost megéneklő Pyongyang pedig egy fiatalabb zenekar, az Elbow előtt tiszteleg (Kim Dzsongun véleménye az ügyben nem ismert). És akkor emeljünk ki csúcsdalokat is: a Go Out a Song 2 kibontakoztatottabb változata, a Thought I Was A Spaceman igazi epikus darab, a There Are Too Many Of Usnak pedig ugyanolyan sokat használnak a vonósok, mint a húsz évvel ezelőtti The Universalnak. A Magic Whip nem hibátlan album, visszatérő lemeznek azonban nagyszerű – remélhetőleg nem ez lesz a Blur utolsó munkája.
Parlophone/Magneoton, 2015
