Noel Gallagher az egyik legizgalmasabb interjúalany, aki akkor is vicces és érdekes dolgokat mond, ha történetesen semmi kedve beszélgetni. Különösen lemez-megjelenési időszakban szól be szívesen bárkinek, hívják azt Ed Sheerannek, James Bluntnak vagy épp Liam Gallaghernek. Az Oasisben ő volt az agytröszt, az öccse pedig hiába próbálkozott a Beady Eye nevű zenekarával, mindig is egyértelmű maradt, hogy dalszerzői vénával inkább csak Noelt áldotta meg a sors.
A 2011-es első szólóalbuma egyáltalán nem sikerült rosszul, és a Chasing Yesterday sem okoz most csalódást. A cím beszédes: az albumot nyitó Riverman rögtön a Wonderwall akkordjaival nyit, bár a dalban szaxofont is hallunk, akárcsak a Right Stuff című tételben. A legtöbb szám a tűnődős, enyhén misztikus hangulatba került Noelt prezentálja. Viszonylag sokszor szólalnak meg billentyűs hangszerek, de akad azért gyorsabb, gitárközpontú felvétel is: ilyen a Lock All The Doors, vagy a nem csak a címében Led Zeppelin-es While The Song Remains The Same. Hogy az egykori Oasis vezérnek egyáltalán nincs rossz kedve, arra a Mexican és a You Know We Can’t Go Back a legjobb példa – utóbbi a szerelemről szól, viszont
a cím akár Liamnek is üzenhetne, meg mindazoknak, akik még mindig tennének fel pénzt arra, hogy az idei Glastonbury egyik headlinere az Oasis lesz. Az album talán legfontosabb dala a záró Ballad Of The Mighty I, amely részben ars poetica (ráadásul az örök haver, Johnny Marr gitározik benne), zeneileg pedig az előző album legjobb dalát, az AKA What A Life-ot idézi. A lényeg viszont a videoklip, melyben a 47 éves rocklegenda nem hajlandó felvételt ismételni – főleg miután a rendező véletlenül Liamnek szólítja. A humorérzék tehát a régi, a Chasing Yesterday pedig korrekt munka – alkotójának már csak arra kellene vigyáznia, hogy a nyilatkozatai ne legyenek izgalmasabbak a dalainál.
Magneoton, 2015
