Peer Krisztián

Mielőtt magam is beleesnék a nosztalgiázás ama bűnébe, melyben Andrzej Stasiuk kedvvel dagonyáz, sietek megjegyezni, hogy a nosztalgiának is többféle formája van. Például a viccbeli: "Hogy mondhatod, hogy az volt az utolsó jó rendszer!? Csoda, hogy sikerült egyáltalán túlélned." - "No igen, de akkor még felállt." Stasiuk pedig akkor volt fiatal és felelőtlen, amikor Zsaruzelsky (© Petri György) regnált, és "egy ötven volt a kakaó". Most meg író. Könyve a fiatalkor krónikája, még csak nem is a saját fiatalságáé, hanem a koré, amelyben ők fiatalok voltak. "Többes számban írok, mert nem szeretem a vallomásokat." Ebbe a többes számba aztán bárki beleértheti magát, hisz Kelet-Európában, ha nem is mindenki így, de majdnem így. Az ő haverja hasisolajat lőtt be magának, az enyém barackpálinkát, nem is halt bele.

a jelenbeli rosszat, az őszi esőzésekkel menetrendszerűen jelentkező jogos apátiámat mégis e módon oszlatom el: valamit valamiért. Miközben tehát lehangoltan szaglászom nyirkos tükörbársony zakómat, gondolataim már a másnapi gombászás körül időznek. Nem mintha nagy gombász lennék, elég talán most felidéznem

AHofbräu háromnapos sörfesztiválja alatt azonban az időjárás cseppet sem volt nyáriasnak mondható, csak akkor nem lógott az eső lába, mikor egészen leért. Persze ha én sörforgalmazó lennék, éppen az ilyen időjárást preferálnám, hisz ilyenkor a legkönnyebb helyre tenni az okvetetlenkedőt: bocs, de az égiek vizezik. És még a német tisztasági törvény ellen sem vétenék, mely szerint a sör kizárólag sörélesztőt, komlót, malátát és ivóvizet tartalmazhat. (Szemben egy gyorsétterem tisztasági törvényével, ami az alkalmazottak zárás utáni kézmosását szabályozza - mint meglestem egyszer -, minimum tizenöt másodperc, szappannal, könyékig.) Tehát, hogy rövidre fogjam, e vigasztalan, taknyos őszben, átázott cipőmben tornáztatva lábujjaimat végre megértettem, milyen is az, mikor az ember meleg sörre vágyik.

a tengersok népet. Nem vagyok ezzel egyedül, mások is várnak ugyanarra a székre.

ott gubbasztott a botja mellett, nem beletörődést véltem kiolvasni, inkább olyan halálos elszántságot,

el nem gondolhatom, tán csak annyit, hogy lám, iszik ez is rendesen, oszt´ aztán adja az urat. Amiből persze nem következik, hogy aki az elitkultúrát leviszi falura,

A közkeletű vélekedés szerint Verlaine írt ´szi sanzon című verset, és hogy a fordítóé mennyire hálátlan munka, már ebből kiderül, Verlaine ugyanis nem tudott magyarul. Illő tehát, hogy megtáboroztassák fordítóikat a mai magyar Verlaine-ek.

Ha valakiről azt mondjuk, olyan érdekes arca van, valójában arra gondolunk, érdekes, hogy ez egy arc. A mindennapok vizuális kultúrájában, a reklám- és divatfotókon szereplő arcok (és testek) ezek szerint a legkevésbé sem érdekesek, hanem szabályosak, szépek, sorstalanná retusálva tündökölnek a homogén fényben. A portréfotó viszont éppen a szabálytalanságban találja meg a maga stilizációs eszközeit (és kliséit): tört fényű tekintetek, könnyzacskók, barázdák, szemölcsök, a szőrzet kusza összevisszasága. Nem időtlenné idealizál, hanem

Filmekről lehet beszélni. Élőszóban rá- vagy lebeszéljük egymást, túlzunk óhatatlanul, ha mindketten láttuk, van esély a barátságos meccsre, ahol a fikázó csap össze a magasztalóval, hogy végül megállapítsák: ki erre volt vak, ki arra. Írásban már alaposabb és óvatosabb az ember, de azért lehet vitázni: Kovács András Bálint lehülyézve érzi magát, erre viszontvakozik, és Jánossy Lajost visszaküldi a nézőtérre, hátha az ismétlés látni tanítja. Szerintem Jánossy nem hülyézett le senkit, csupán megkockáztatta, hogy Kovács (és néhány kritikustársa)

Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)