metaforák töretnek föl,
mellékjelentések bújnak elő a homályból, négy-öt magyar vitatkozik egy-egy szó használati módján, a fordító meg a maga rém egyszerű kérdésére kap legalább két egymásnak ellentmondó választ. Soha nem láttam még ennyire tisztán, hogy a nyelv, a mi magyar nyelvünk, meg az összes többi nyilván, attól szép, hogy bonyolult és lefordíthatatlan. Ám ez már a nappali beszélgetések egyik főszólama, megannyi alkalom szülte teória közös kiindulópontja és végkövetkeztetése, hogy a műfordítás elvi lehetetlenség, úgyhogy beszéljünk a gyakorlati kérdésekről inkább. Ami szintén lehetetlenség, a műfordításról való beszéd szinte kiprovokálja a beszélőből az aranyköpéseket és paradoxonokat. Vers az, ami lefordíthatatlan. A prózafordító rabszolga, a versfordító ellenség. Vagy hogy író az, aki egy mondat öt lehetséges variációjának ismeretében megalkotja a hatodikat, a műfordító ellenben, ha jó, az öt lehetséges variáció közül választja ki az eredetinek leginkább megfelelőt. (Ez utóbbit ugyan Esterházy mondta, de ott is idéztem, úgyhogy idézhetem itt is.) Az a Petri-sor, hogy: "Jó volna Mallarmét fordítani" - lefordítható-e franciára? Legizgalmasabbnak Wilhelm Droste metaforája tűnt (ő az a negyvenhetes lábú ember, aki az Eckermann kávézót és a Három Holló című, saját fordítói csapattal rendelkező német nyelvű magyar irodalmi lapot üzemelteti):
a műfordítás szerelmeskedés,
a lefordított mű pedig nem az (elnézést, ultrafeministák!) apa klónja, hanem közös gyerek. Kétfelől örököl, sőt még az apja fejére is nőhet. De mielőtt ezen a nyomvonalon túl messzire kalandoznánk, ebédlőbe szólít az előrehaladott idő, ahol is - míg Gamboldot, aki mongolra fordít, arról faggatjuk, hogy akkor hogy is volt ez a tatárjárás valójában - ráeszmélek, hogy a cézársaláta is egyfajta fordítói bravúr, hisz az étlap rokfortos öntetet ígér az eredetiben szereplő ajókás alap helyett, ráadásul a rokfortos öntet valójában majonéz, a parmezán trappista, pirított kenyérkocka sehol - de azért finom. Aztán az ebédlőből kiszállingózunk a festői tájba, melyen épp most masírozik keresztül a násznép. Este ugyanis lakodalom lesz két faházzal odébb, száznál abbahagyjuk a torták számolását. Vajon Kovács András Ferenc versének francia verziójából tényleg kilúgozódtak az adoniszi kolónok (tátititátá - pl. annyira mindegy), vagy csak a dübörgő kombiné-kombiné nyomja el őket? Felmerül, hogy Karafiáth egy kisebb összegért hajlandó lenne-e csobbanni egyet - amúgy ruhástól - a terített asztaloktól ölelt medencében, hogy aztán az egyetlen startkőre feltornázva magát előadjon egy saját költésű, szomorú, szerelmes verset. Addig kacag az ajánlaton, míg valaki meg nem jegyzi, hogy valahol a fiatal Balla Zsófia és a mostani Bárdos Deák Ági között van az ő helye, onnantól nem kacag tovább. Jobb is, mert a fordítói kerekasztal-beszélgetésen (melynek origója Karádi Éva, a Magyar Lettre Internationale főszerkesztője) olyan cseppet sem vicces kérdéseket boncolgatunk, mint hogy
érdemes-e
múzeumba fordítani,
az Ady-költészet kilencven évvel ezelőtti radikalitásából érezhet-e valamit a mai német olvasó. Hogy a fordítók sztárírókért folytatott harcából mindig a legjobb fordítás kerül-e ki győztesen. Hogy ha már a vers lefordíthatatlan, mit fordítsunk le a versből, mi fontosabb, a versforma vagy a grammatikai építkezés, mit gondol a saját verseiről az, aki általában a versekről beszél. És hogy: magyarul fordításnak az aszúszemek újrafelhasználásával készült desszertbort nevezzük, de ez nem jelent semmit.
Gerevich András és Kiss Noémi, a tábor szervezői tíz nyelv huszonnégy fordítóját eresztették össze a fordítottakkal és fordítandókkal, hogy növeljék egymás fontosság-tudatát, fogyasszák Buda György hűtőjének kimeríthetetlen olajbogyókészletét, ha már minden más bezárt, és hogy beszélgessenek. És egy ilyen találkozásból kisülhet bármi: Zilahy Péter angol fordítójáról kiderül, hogy bár külsőre a mester hasonmása, valójában annyira különböznek egymástól, mint két boldog nyelvcsalád. Egy kellemes beszélgetőtársról kiderül, hogy nem elégszik meg a felszínességgel, beránt valahova, egy másikról meg az, hogy a kerti locsoló dialógustechnikáját követve, az óramutató járása szerint időről időre ugrik egyet, és már másnak mondja ugyanazt.
Mikor fél órára kifeküdtem a napra, megannyi zsebrádiót hallgató horgász közé, és utóbb jellegzetes mozdulattal, alkart az alkarhoz tolva, demonstrálni próbáltam, hogy ennyi idő alatt is mennyi színt szereztem, valaki elfogadta a feajánlott kart, és várta, hogy az asztalhoz vezessem. Félrefordította a mozdulatot, és az így, ettől lett szép. Gyakorlati megoldást kínálva arra az elméleti problémára, hogy bronzos árnyalatú vagy épp pipacspiros.
Indulás előtt megkért Szveta, a bolgár fordítólány, hogy ezt a cikket ne "narancsosra" írjam, derüljön ki belőle, hogy ez a tábor fontos: a fordítók itt tudnak tájékozódni, hisz boldog-boldogtalan ajánl jobbnál jobb könyveket nekik (én a Marnót), itt érzik, hogy értelme van annak, amit csinálnak, itt találkoznak olyan nagy öregekkel, mint Tar Sándor vagy Oravecz Imre, és olyan elsőkötetesekkel, mint Nagy Gergely. Egyáltalán, ami itt készül: országimázs, nem ámítás. A létező magyar és a készülő világirodalom találkozása egy halastó partján, fenyőfák között, ahol a teliholddal csak Kukorelly Endre koponyája konkurál.
Peer Krisztián
