el nem gondolhatom, tán csak annyit, hogy lám, iszik ez is rendesen, oszt´ aztán adja az urat. Amiből persze nem következik, hogy aki az elitkultúrát leviszi falura,

el nem gondolhatom, tán csak annyit, hogy lám, iszik ez is rendesen, oszt´ aztán adja az urat. Amiből persze nem következik, hogy aki az elitkultúrát leviszi falura, az szükségképpen állatba is lemegy, mégis elég nagy pénzt tennék arra, hogy nincs az a rafinált poétikai alakzat, súlyos műhelytitok, ami hatásában vetekedhetne azzal, ha Ficsku Pál Jánossy Lajossal egy isteneset mulat.Ezzel igazából a mindenkori vidéki kiszállások alapproblémáját pedzegettem, jelesül, hogy az egész felhajtásból mit foghat a célközönség - mondjuk annyit, hogy ilyen is van, nyilván, mert ilyennek is kell lennie? Brazíliában harminckilós nyulak vannak - mondja papírból egy mai magyar író, és Margit, az a kopaszra nyírt, tizenkét éves kislány ott, az ajtóban szerintem elhiszi neki.

Mivel nagy barátja vagyok a szimbolikus gesztusoknak, és a megmutatkozás iránti vágy is bírja szimpátiámat, fejet hajtok a Dombos Fest szervezői előtt. Az persze eldönthetetlen, hogy a kezdet kezdetén mi vezette őket, az idegeneknek akarták-e megmutatni a falut, vagy a kishegyesieknek az idegeneket, mégpedig azért eldönthetetlen, mert amit feltesszük, okafogyottá válik a kérdés, aki kérdez, már nem idegen (még szép).

Szimbolikus gesztusnak természetesen nemcsak a ´48-as emlékmű megkoszorúzását tekinthetjük, hanem minden telefonszámcserét, közös felolvasást, összefogódzást és fotózkodást. Mikor az Üzenet és a Szimpozion szerkesztői arról cserélnek eszmét, hogy milyen is legyen egy mai jugoszláviai magyar irodalmi lap, pesti kollégájuk megjegyzi, azért a legfontosabb mégiscsak az, hogy egyáltalán legyen. Úgyhogy, ha megengedik, szolgálna is rögtön néhány praktikus tanáccsal arról, hogy hogyan szerezhetnek pénzt, ha már megvannak a szerzők.

Szegényebb országban az ember hajlamos nábobi túlzásokra, aminek legalábbis részben a szociális érzékenység az oka: azért az ötven márkáért, amit öt saját költésű vers elővezetéséért kap kézhez, az itteni átlag heteket robotol, csúnya dolog lenne tehát még haza is vinni belőle. Költeni viszont, ha csak rögtön a határ túlsó oldalán nem veszünk felárral fél tucat frissen csempészett kerékpárt, nincs mire. Marad a kérdés:

Jelen vagy Lav

(ejtsd: love)? - merthogy a kishegyesi kocsmákban olyan pozitív csengésűek a sörnevek, hogy elhisszük: nincsen holnap. Nincs is. Van helyette Palotai-parti, azon pedig vagy ötszáz környékbeli fiatal. És maroknyi pesti bárd. (Nem épp kapolcsi számarányok.) Persze a környékbeliek sem egységesek. Van az, hogy az ember minden porcikájában érzi a zenét, és igyekszik, hogy ez minden porcikáján látsszon, aztán körbenéz, és öt mozdulatlanul figyelő csávó gyűrűjében találja magát. Ki róhatná meg azért, ha ilyenkor pár komikus, a helyzetet kommentáló mozdulattal bolondnak tettetve magát, a döbbenet szünetében elsasszézik új sörért. Talán az volt a figyelmeztető lövés, mikor páran rászóltak Palotai Zsoltra, tegyen már be valami ismerős zenét. Zsolt bátor elhivatottságát dicséri, hogy csak akkor pakolt össze, mikor mellső lábaival a didzsépultra dőlve freestylozni kezdett egy dán dog, valamelyik aludni vágyó üzletember felhergelt ebe. Utoljára még, útban a kijelölt szállás felé (azaz a fél falu szisztematikus átfésülése közben, ha az ember nem jegyzett meg mást, csak egy kertkapu képét) találkozhatunk modern fiatalokkal. Állítólag a bombázások után jött be Kishegyesre a fű és vele egy csomó új szokás - furcsa látni, ahogy a kihalt és kivilágítatlan utcácskáról behúzódnak a bokrok közé spanglizni a fiúk.

Nábobi túlzások helyett - hogy ne túlozzunk - mondhatjuk azt is:

dzsentri igyekezet

törni akarattal poharat, asztalt, asztalhoz rendelni a városnéző szénásszekeret. Legjobb helyre az a pénz került, amit Margit kapott apránként (valamiért ő a tizenkét testvér közül) a kólát jelentő "szok"-ra. Bár, ha utánagondolok, sohasem láttam szokot inni.

A hajnali nyolc óra falun a világ lustáját is talpon találja. Mert bár ha aludni nem is, feküdni még lehetne az üvöltő kakaskoncert kellős közepén, az ember mégis jobban jár, ha mozog, aki riadt már fel arra, hogy szemzugából három légy iszik, tudja, miért.

Nehéz írónak maradni Domboson, beül az ember a Pöndölbe, és az első reggeli Ficsku-anekdoták a prózistát iskolázzák le benne, Csepregi Éva pedig a költőt. Utóbbi hölgy az árnyat adó ecetfára szerelt hangszóróból épp azt dalolja: "Nyár van. Terepszínű ruhámban feltűnő vagyok." A Pöndöl egyébként a Kishegyest Dombosnak átkeresztelő író-triumvirátus (Mirnics Gyula, Szerbhorváth Gyuri és a fesztivált szervező Virág Gábor) kedvenc kocsmája, a Dombosi Napok alatt a falu lüktető szíve mégis kissé arrébb, a Mozi kocsmában lokalizálható. Napközben, a palatető alá beszorult ötvenfokos hőség itt próbálja a felolvasók ajkára forrasztani a szót, itt egyensúlyoz Tolnai Ottó és Kukorelly között a moderátor Mészáros Sándor, és itt jutalmazzák a helyiek vastapssal az ötven körül járó, öltönyös Balázst, aki, miután hosszan kommandírozta a

Dombos Szociál Klub

zenészeit, egy hirtelen ötlettől vezérelve vagy fél órán át kézen állt. És csak hull, hull belőle az apró. Az irodalomnál természetesen jóval nagyobb közönséget mozgatott meg a Horváth László szervezte népzenei találkozó vagy a Tanyaszínház harsány commedia dell´artés Liliomfi előadása, ha nagyon pontosak akarnánk lenni, az irodalom szinte csak a hamiskás mosolyú Virág Gábort mozgatta meg, aki három nap alatt a falun belül jó százötven kilométert rakott az autójába, csak hogy minden igénynek elébe menjen.

Peer Krisztián