Egy sörfesztivál igazi családi program, a családfő nagy iramban, férfiasan fogyaszt, a karonülő gyermek kapja a habot, az asszonka pedig ura bajszáról csókolja le az utolsó cseppeket. Hamar összerázódik a társaság, sikamlós viccek hangoznak el, az orcák kipirulnak, hólyagok feszülnek, mert az első után már mindig kell. Ilyenkor jóféle sramlizenére, az asztalon verve a ritmust dülöngél jobbra-balra, egymásba karolva boldog-boldogtalan. A gyerek pedig kap lufit. Nagyjából most is ez volt, azzal a különbséggel, hogy ottjártunkkor éppen mexikói viseletbe öltözött szalonzenészek játszottak tüzes csacsacsát a nagyérdemű mulattatására, dülöngélés ohne, a Narancs olvasóinak kedvéért mégis elsütöm kedvenc idevágó rímemet: "Hiába hallgatsz sramlizenéket, úgyis eliramlik az élet."
A leeresztett Városligeti-tó betonteknőjében vasárnap már csak az egyik sátor üzemelt, a másik állítólag szombaton beázott, az aznapra tervezett koncerteket is elmosta az eső. Pénteken viszont fellépet a Szörp. (Egy sörfesztiválon.)
A sátorban súlyosan megül a levegő, pontosabban a száradó kabátokból áradó ázottkutya-szag, az alkoholpára, a cigarettafüst és a sültkolbász-illat összetéveszthetetlen elegye. Van itt valamiféle jegyrendszer is, legalábbis egy fiatalember korsóra váltható kék cetliket kínál jutányos áron. Egy középkorú szerelmes pár egyforma dzsoggingban ül a végtelenbe nyúló fapad legszélén, egyszerre próbálnak ugyanabból a műanyag pohárból inni. Utoljára a hetvennyolcas Szép versekben láttam ennyi rossz arcot, gondolom magamban, de aztán asztalhoz telepedve, sört kortyolva a világosszürke bajor kolbász mellé, megváltozik a kép. A zsír az orromba freccsen, tekintetem a korsóba butul, és eszembe jut egy boldogult emlékű barátom kétsorosa: "Fusson, akinek nincs söre, ez a fekete zöngöre".
Peer Krisztián
