Sörfesztivál a Városligetben: Mi van a hab alatt?

AHofbräu háromnapos sörfesztiválja alatt azonban az időjárás cseppet sem volt nyáriasnak mondható, csak akkor nem lógott az eső lába, mikor egészen leért. Persze ha én sörforgalmazó lennék, éppen az ilyen időjárást preferálnám, hisz ilyenkor a legkönnyebb helyre tenni az okvetetlenkedőt: bocs, de az égiek vizezik. És még a német tisztasági törvény ellen sem vétenék, mely szerint a sör kizárólag sörélesztőt, komlót, malátát és ivóvizet tartalmazhat. (Szemben egy gyorsétterem tisztasági törvényével, ami az alkalmazottak zárás utáni kézmosását szabályozza - mint meglestem egyszer -, minimum tizenöt másodperc, szappannal, könyékig.) Tehát, hogy rövidre fogjam, e vigasztalan, taknyos őszben, átázott cipőmben tornáztatva lábujjaimat végre megértettem, milyen is az, mikor az ember meleg sörre vágyik.

Egy sörfesztivál igazi családi program, a családfő nagy iramban, férfiasan fogyaszt, a karonülő gyermek kapja a habot, az asszonka pedig ura bajszáról csókolja le az utolsó cseppeket. Hamar összerázódik a társaság, sikamlós viccek hangoznak el, az orcák kipirulnak, hólyagok feszülnek, mert az első után már mindig kell. Ilyenkor jóféle sramlizenére, az asztalon verve a ritmust dülöngél jobbra-balra, egymásba karolva boldog-boldogtalan. A gyerek pedig kap lufit. Nagyjából most is ez volt, azzal a különbséggel, hogy ottjártunkkor éppen mexikói viseletbe öltözött szalonzenészek játszottak tüzes csacsacsát a nagyérdemű mulattatására, dülöngélés ohne, a Narancs olvasóinak kedvéért mégis elsütöm kedvenc idevágó rímemet: "Hiába hallgatsz sramlizenéket, úgyis eliramlik az élet."

A leeresztett Városligeti-tó betonteknőjében vasárnap már csak az egyik sátor üzemelt, a másik állítólag szombaton beázott, az aznapra tervezett koncerteket is elmosta az eső. Pénteken viszont fellépet a Szörp. (Egy sörfesztiválon.)

A sátorban súlyosan megül a levegő, pontosabban a száradó kabátokból áradó ázottkutya-szag, az alkoholpára, a cigarettafüst és a sültkolbász-illat összetéveszthetetlen elegye. Van itt valamiféle jegyrendszer is, legalábbis egy fiatalember korsóra váltható kék cetliket kínál jutányos áron. Egy középkorú szerelmes pár egyforma dzsoggingban ül a végtelenbe nyúló fapad legszélén, egyszerre próbálnak ugyanabból a műanyag pohárból inni. Utoljára a hetvennyolcas Szép versekben láttam ennyi rossz arcot, gondolom magamban, de aztán asztalhoz telepedve, sört kortyolva a világosszürke bajor kolbász mellé, megváltozik a kép. A zsír az orromba freccsen, tekintetem a korsóba butul, és eszembe jut egy boldogult emlékű barátom kétsorosa: "Fusson, akinek nincs söre, ez a fekete zöngöre".

Peer Krisztián