Werckmeister harmóniák: A vita hevében

  • Peer Krisztián
  • 2001. május 17.

Könyv

Filmekről lehet beszélni. Élőszóban rá- vagy lebeszéljük egymást, túlzunk óhatatlanul, ha mindketten láttuk, van esély a barátságos meccsre, ahol a fikázó csap össze a magasztalóval, hogy végül megállapítsák: ki erre volt vak, ki arra. Írásban már alaposabb és óvatosabb az ember, de azért lehet vitázni: Kovács András Bálint lehülyézve érzi magát, erre viszontvakozik, és Jánossy Lajost visszaküldi a nézőtérre, hátha az ismétlés látni tanítja. Szerintem Jánossy nem hülyézett le senkit, csupán megkockáztatta, hogy Kovács (és néhány kritikustársa)
Filmekről lehet beszélni. Élőszóban rá- vagy lebeszéljük egymást, túlzunk óhatatlanul, ha mindketten láttuk, van esély a barátságos meccsre, ahol a fikázó csap össze a magasztalóval, hogy végül megállapítsák: ki erre volt vak, ki arra. Írásban már alaposabb és óvatosabb az ember, de azért lehet vitázni: Kovács András Bálint lehülyézve érzi magát, erre viszontvakozik, és Jánossy Lajost visszaküldi a nézőtérre, hátha az ismétlés látni tanítja. Szerintem Jánossy nem hülyézett le senkit, csupán megkockáztatta, hogy Kovács (és néhány kritikustársa)

nem volt elég óvatos,

mikor remekműnek nyilvánította a Werckmeister harmóniákat. Nézzük meg pár év múlva!

Kovács egyfelől azt állítja, hogy a filmet ünneplő kritikusok névsora hosszabb, mint a Jánossy által idézetteké, másfelől, hogy a névsor még így sem elég hosszú, a Werckmeister nagyságát csupán az értők szűk csoportja ismerte fel, nincs mit irigyelni Tarrtól, a díjakat a midcult söpri be, nem a radikálisok (két újabb névsor, immár Kovácstól). Névsorokról persze nem lehet vitatkozni (pláne azóta, hogy Hajdú Szabolcs Macerás ügyek című filmjében eldalolták a teljes listát), ízlésekről azonban igen. A kritikus (Jánossy) kompetenciájának kétségbevonása (függetlenül attól, hogy ezt milyen pozícióból tesszük) a hatalmi beszédre jellemző, Kovács ebbe csúszik bele, a Tarr-film fogadtatásakor megszólaló (és Jánossyt valószínűleg irritáló) himnikus hang szükségszerűen kap némi hisztérikus színezetet. Kovács ezzel voltaképpen kisajátítja a Werckmeistert, privilegizálja a műértést. Írásában "felmenti" Jánossyt, amiért a Werckmeister remekmű mivoltának kétségbevonásával rombolni próbálta a kultuszt (a kultuszoknak már ez a sorsuk): csak vakságában vetemedhetett erre. (A mű értékeit fel kell ismerni, és onnantól fel vannak ismerve.) Azért nem kell neki Tarr, mert "nem szereti[k] ilyen megfellebbezhetetlenül reménytelennek látni a világot", inkább - kényelmességből, kénytelenségből - behunyja a szemét. (Vagy - mint a címben parafrazeált Lukács-kötet előszavában áll: - Babitshoz hasonlóan alkatilag irtózik a mélységtől.) Jánossy megkísérelte számba venni és megcáfolni a film által megszólított, ünneplő ízlés-közösség állításait. (A stílus az ember, akihez beszélünk.) Kovács viszont nem másképp, másmilyennek látja a filmet, hanem jobban lát, látja például Tarr helyét a filmtörténetben. Nem olyan bonyolult az, mint amilyennek elsőre kinéz: Tarr és a többi újító, akiknek filmjeit "nem is mindig könnyű végignézni", szemben a "biztosra menő" koppintókkal, irányt és lendületet adnak a filmművészet fejlődésének. Az újítás természetesen a filmnyelv megújítását jelenti. Ez a neoavantgárdon nevelődött ízlés (ha összeszarom magamat, akkor is megtisztulok) koncepciója a filmtörténetről.

Úgy vélem, Kovács hangütése nem idegen a Werckmeister retorikájától: a film

nem egyszerűen állít,

hanem sulykol,

ha igazát kétségbe merem vonni, morálisan nullázom le magam. Az ily módon kinyilatkoztatott igazság elől azonban én (akinek nem kell) elhajolok - és rossz ütés az, ami elől el lehet hajolni. Tarr filmjét nézve ideges lettem, mint mindig, ha lekötözni akarnak, és megtömni világmagyarázattal, mikor én elbizonytalanodásra éhezem (ami magánügy, de azért nem kell szégyellnem magam érte). (Ha például a kamera nemcsak követné Valuskát, de a szemével nézne, a film rögtön elveszítené egyértelműségét.) Nem tudok eltekinteni attól, hogy a nagyszerű kísérőzene is a hamis harmóniákból épül, reflektálatlanságnak érzem, hogy Tarr kívül-, sőt felülállóként beszél arról a hamis kultúráról, melynek, ha egyszer minden az, a Werckmeister is része. Túlzást látok ott, ahol Kovács radikalitást. A filmnyelv megújítása helyett felvizeződést: a Sátántangó képei azért (is) hatottak, mert Tarr bízott az erejükben, a Werckmeister hosszú snittjei viszont épp azért hosszúak, mert Tarr nem bízott a képeiben; a Sátántangó ritmusát sikerült átvennem (és nem azért, mert rám kényszerítették), a Werckmeisteren - mi tagadás - eluntam magam. Pontosabban: unalom is vegyült a Tarr által felkeltett nagy-nagy várakozásba. Ahol minden klappol, ott

minden kiszámítható,

ahol nincsenek véletlenek, az ember találgatni kezdi: mi lesz a következő rím. (Ráadásul egy ennyire kompakt világ bennem a paranoia konstruálta világok képzetét kelti.) És a rímek néha rontanak a filmen: a rendőrkapitány részeg duhajkodásának zseniális jelenetét túlértelmezi és legyengíti a magukra hagyott gyerekek rajcsúrozása. Ugyanúgy minden-mindennel-összefügg, minden-szál-elvarratik, mint az újhollywoodi dramaturgiában. Az öregemberes csúcsjelenet szerintem is hamis (és jellemző, hogy Kovács rögtön megfejtést ad) - miért nem üres az a szoba, miért nem esnek egymásnak (vak) dühükben azok a súlyos pillantású palik, miért nem egy széles mezőre érnek, ahol aztán tényleg nincs merre tovább? Miért fordulnak meg, és vonulnak ugyanolyan hosszan a botjukra támaszkodott megvertek, mint tették azt botjaikat lengetve az eleve-megvertek? Miért motívum minden? Miért ilyen szájbarágók és sematikusak a dialógusok? Miért, hogy nekünk, vakoknak, akiknek nem kell, a film leginkább egyfajta videoklipként lesz csupán élvezhető (zene, képek)? És miért mondom azt mégis szűk, baráti körben, hogy aki nem látta, azért nézze meg?

Peer Krisztián

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.