VIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál: A bőség zavara

  • Peer Krisztián
  • 2001. május 10.

Képzőművészet

Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)
ezzel szemben beköszöntött a nyár. Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)

Futó benyomások

Ami azt illeti, nemcsak az emberek, a könyvek is veszélyben voltak, a légkondi valamiért nem üzemelt, az épületben 451 Fahrenheitnél alig valamivel lehetett kevesebb. Nekem úgy tűnt, a jelen levő kiadók és terjesztők - szemben a könyvheti metódussal - inkább bemutatni akarják a könyveiket, mint eladni, kevesebbszer zavarja meg a bámészkodást a sürgető "segíthetek", mégis bőven akadt a ráaggatott reklámszatyroktól félrehordó babakocsi, olvasnivalóval tömött cekker. Többek egybehangzó állítása szerint a fesztivál nem annyira üzleti jellegű, mint a frankfurti könyvvásár, itt inkább a barátkozás a cél, a kapcsolatok ápolása, köszöngetés jobbra-balra - ha egy fedél alá zsúfoljuk őket, az ádáz konkurensekben felébred a szolidaritás. Kéziratot lobogtatva nem itt keresnek maguknak kiadót az alanyiságban gondolkodó költők, és szerzői meg kiadói jogok helyett inkább csak névjegyek cserélnek gazdát. Negyvenes nő, hóna alatt a Műszaki Könyvkiadó ajándék könyvével (Beszélgetések a kvantummechanikáról) keresi egy konkrét - bár általam ismeretlen - írónő hat orvosi krimijének bármelyikét. Egy sarokban azt találgatják, hogy az Ulpius Ház Kiadónak honnan van ilyen szép könyvekre pénze. Két flottul levezényelt kerekasztal-beszélgetés között Tarján Tamás cikket ígér egy szemfüles szerkesztőnek. Viktor Pelevin magyar kiadója tombol, zsebből fizette ki a repülőjegyét, a meghívott szerző mégis távollétével tüntet; semmi baj - nyugtatja egy kollégája -, a szerző felmutatása nélkül bemutatott regény pár éve más fordításban már úgyis megjelent. Ellentétben a díszvendéggel: Robert Merle betegsége miatt csak videón köszönhette meg a neki adományozott Budapest Nagydíjat. Mint előre tudható volt, nem derült ki, hogy az Online Regénypályázaton is jeleskedő Jake Smiles valójában kicsoda - egyes stílusjegyek alapján az álnév mögött többen egy azonosíthatatlan narancsost sejtenek. Az interneten szavazók és a zsűri sem tudott dönteni a végigírt művek között, inkább a díjakra szánt összeget harmadolták igazságosan. A cseh irodalom két jelese a budapesti pódiumon találkozott először, nem csoda, hogy alig valamiben értettek egyet: a férfi szerint semmi értelme a "nőirodalom" kifejezésnek, hiszen mindannyian nőknek írunk, az írónő viszont a "posztmodern" szó használhatóságát vitatta. Európai elsőkötetesek olvastak fel műveikből magyar nyugdíjasoknak. Szűnni nem akaró taps. Egy internetes könyváruház vezetője elmagyarázta, hogy ittlétüknek kizárólag presztízsokai vannak, ide

lapozgatni jönnek

az emberek, és nem azért, hogy kattingassanak az egérrel. Gondolatmenetét e ponton szakítja félbe az orvosi krimikre vadászó hölgy, aki rögtön a helyszínen rendel három kötetet, otthon ugyanis nincs internet-hozzáférése. Megint mások (jómagam) recenzenspéldányt igyekeznek kisírni boldog-boldogtalanból, egy idős néni pedig tollal a kezében megszólít minden író formájú, látványosan siető embert, ugyan legalább a nevét írja már bele az orra alá tolt noteszbe. A néni kér - a név kötelez.

Peer Krisztián

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.