VIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál: A bőség zavara

Peer Krisztián
2001. május 10.

Képzőművészet

Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)

ezzel szemben beköszöntött a nyár. Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)

Futó benyomások

Ami azt illeti, nemcsak az emberek, a könyvek is veszélyben voltak, a légkondi valamiért nem üzemelt, az épületben 451 Fahrenheitnél alig valamivel lehetett kevesebb. Nekem úgy tűnt, a jelen levő kiadók és terjesztők - szemben a könyvheti metódussal - inkább bemutatni akarják a könyveiket, mint eladni, kevesebbszer zavarja meg a bámészkodást a sürgető "segíthetek", mégis bőven akadt a ráaggatott reklámszatyroktól félrehordó babakocsi, olvasnivalóval tömött cekker. Többek egybehangzó állítása szerint a fesztivál nem annyira üzleti jellegű, mint a frankfurti könyvvásár, itt inkább a barátkozás a cél, a kapcsolatok ápolása, köszöngetés jobbra-balra - ha egy fedél alá zsúfoljuk őket, az ádáz konkurensekben felébred a szolidaritás. Kéziratot lobogtatva nem itt keresnek maguknak kiadót az alanyiságban gondolkodó költők, és szerzői meg kiadói jogok helyett inkább csak névjegyek cserélnek gazdát. Negyvenes nő, hóna alatt a Műszaki Könyvkiadó ajándék könyvével (Beszélgetések a kvantummechanikáról) keresi egy konkrét - bár általam ismeretlen - írónő hat orvosi krimijének bármelyikét. Egy sarokban azt találgatják, hogy az Ulpius Ház Kiadónak honnan van ilyen szép könyvekre pénze. Két flottul levezényelt kerekasztal-beszélgetés között Tarján Tamás cikket ígér egy szemfüles szerkesztőnek. Viktor Pelevin magyar kiadója tombol, zsebből fizette ki a repülőjegyét, a meghívott szerző mégis távollétével tüntet; semmi baj - nyugtatja egy kollégája -, a szerző felmutatása nélkül bemutatott regény pár éve más fordításban már úgyis megjelent. Ellentétben a díszvendéggel: Robert Merle betegsége miatt csak videón köszönhette meg a neki adományozott Budapest Nagydíjat. Mint előre tudható volt, nem derült ki, hogy az Online Regénypályázaton is jeleskedő Jake Smiles valójában kicsoda - egyes stílusjegyek alapján az álnév mögött többen egy azonosíthatatlan narancsost sejtenek. Az interneten szavazók és a zsűri sem tudott dönteni a végigírt művek között, inkább a díjakra szánt összeget harmadolták igazságosan. A cseh irodalom két jelese a budapesti pódiumon találkozott először, nem csoda, hogy alig valamiben értettek egyet: a férfi szerint semmi értelme a "nőirodalom" kifejezésnek, hiszen mindannyian nőknek írunk, az írónő viszont a "posztmodern" szó használhatóságát vitatta. Európai elsőkötetesek olvastak fel műveikből magyar nyugdíjasoknak. Szűnni nem akaró taps. Egy internetes könyváruház vezetője elmagyarázta, hogy ittlétüknek kizárólag presztízsokai vannak, ide

lapozgatni jönnek

az emberek, és nem azért, hogy kattingassanak az egérrel. Gondolatmenetét e ponton szakítja félbe az orvosi krimikre vadászó hölgy, aki rögtön a helyszínen rendel három kötetet, otthon ugyanis nincs internet-hozzáférése. Megint mások (jómagam) recenzenspéldányt igyekeznek kisírni boldog-boldogtalanból, egy idős néni pedig tollal a kezében megszólít minden író formájú, látványosan siető embert, ugyan legalább a nevét írja már bele az orra alá tolt noteszbe. A néni kér - a név kötelez.

Peer Krisztián